A nők körében a ruhatár egyik legfontosabb darabja a tunika volt, amelyet minden öltözék alapjának tekintettek.
Tunika: a szerénységtől az eleganciáig
Kezdetben a tunikákat egyenes, félbehajtott szövetdarabból varrták. Az egyszerű kialakítás része volt egy nyílás a fejnek és oldalt összevarrták, az alak kiemelésére pedig övvel kötötték meg. Később megjelentek ujjas változatok, valamint testhezálló modellek is, amelyeket otthoni viseletként hordtak.
A női tunikák hosszukban különböztek a férfiakétól – bokáig értek, míg a férfiak rövidebb változatokat viseltek. Azonban az önmagában viselt tunikát a rabszolgák és szegények öltözetének tekintették.
A szabad nők e fölé vették fel a stolát – egy ujjatlan ruhát, amelyet ujjas tunikával egészítettek ki. A fedetlen kar és váll nyilvános helyen elfogadhatatlannak számított, de az ujjakon lévő minták, kapcsok és betétek lehetővé tették a kifinomultság látszatának keltését.
Divat és erkölcs
A ruházat színe szintén jelentőséggel bírt. Seneca, az ókori Róma híres erkölcsfilozófusa rámutatott, hogy a matrónáknak tilos volt élénk színű anyagokat viselniük, amelyeket a rossz hírű nőkkel hoztak összefüggésbe.
Az erényes római nő a fehér ruhát részesítette előnyben, legfeljebb annak szélén vékony szegéllyel. Idővel azonban a szigorú szabályok átadták helyüket a díszes hímzéseknek és aranyozott mintáknak.
A stola a szabadság és a társadalmi rang jelképe volt. Csak szabad nők viselhették – rabszolganőknek és felszabadított rabszolganőknek (liberta) nem volt ehhez joguk. Az utcára lépéshez azonban kötelező volt a fej befedése. Erre a pallát használták – egy széles, a férfi tógára emlékeztető köpenyszerű leplet.
Praktikum a hagyományokkal szemben
A női viselet, még könnyű anyagokból is, kényelmetlen volt a forró mediterrán éghajlaton. Erre válaszul jött divatba a dalmatika – egy bő, széles ujjú tunika, amely elegánsnak tűnt, és kényelmesebb viseletet biztosított. Az otthoni tunikával ellentétben a dalmatika alkalmi, ünnepi öltözet volt.
Anyagok és textíliák
A korai időkben a ruházat fő alapanyaga a gyapjú volt, később a len, amely jobban megfelelt a nyári időjáráshoz. Idővel Rómába olyan drága anyagokat kezdtek importálni, mint például a selyem.
A legelőkelőbbek közé tartoztak a Kósz szigetéről származó szövetek, amelyeket kínai selyemcérnából készítettek. Később divatba jöttek az olyan vékony, áttetsző anyagok, mint a bisszus és az amorgina.
Alsónemű: az ókor minimalizmusa
A selyem, noha abban az időben rendkívül drága volt, a legjobb anyagnak számított az alsóneműk készítéséhez. Az ókori rómaiak alsóruhája egy egyszerű, hosszú szövetcsíkból állt. A férfiak megelégedtek az ágyékkötővel (subligaculum), míg a római nők ezt egy melltartó-szerű pánttal (fascia pectoralis vagy strophium) is kiegészítették.
A fennmaradt mozaikok és freskók tanúsága szerint a nők ezeket a pántokat nemcsak a ruha alatt viselték, hanem sportolás vagy szabadban való tartózkodás közben is. Ezek a pántok megjelenésükben meghökkentően hasonlítanak a modern bikinikre, ami az ókori római divatnak váratlanul mai jelleget kölcsönöz.
A római divat tehát, a látszólagos egyszerűsége ellenére, részletekben gazdag volt, kifejezve a társadalmi rangot, az erényességet és a kifinomult ízlést.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
