Először is, fontos megjegyezni, hogy az elesettek – legyenek akár barátok, akár ellenségek – mielőbbi eltemetése mindig is fontos feladat volt minden hadvezér számára.
A nagy mennyiségű temetetlen holttest ugyanis könnyen járványokat okozhatott, ami veszélyeztette a túlélőket. Emellett az istenek haragjától sem volt tanácsos tartani, sem a saját, sem az ellenség isteneitől. Az elesettek lelkét mihamarabb a túlvilágra kellett juttatni.
A régi időkben gyakran nem volt idő és lehetőség arra, hogy sírokat ássanak, még tömegsírokat sem. Ezért a túlélő bajtársak hatalmas máglyákon égették el az elesettek testét, miután levették róluk az értékeiket. Így tettek például a tatár-mongolok Dzsingisz kán idején is.
Az ókori görögök és rómaiak tömeges hamvasztáshoz folyamodtak, vagy ritkábban mégis tömegsírokat ástak. De az ókorban jelent meg az a hagyomány is, hogy egyes elesett katonák – általában a legelismertebb, magas rangú parancsnokok és hadvezérek – holttestét haza kell szállítani.
Az ókori Görögországban például a thébaiak megvásárolták elesett katonáik holttestét a győztes macedónoktól a Kr. e. 338-as chaeroneiai csata után.
A római légiókban már léteztek külön temetkezési csapatok. Minden római legionárius még életében befizetett egy bizonyos összeget egy különleges katonai alapba, amelyből halála esetén fedezték a temetését.
A perzsák viszont a sivatagba vitték elesettjeiket. Tűzimádókként sértésnek tartották a szent tűzben elégetni a holttesteket, ezért azokat mihamarabb a keselyűk és a ragadozók martalékává tették.
A mohácsi csata elesettjeit a csatamezőn temették el tömegsírokban. A csata után a környéket járványok sújtották, ami valószínűleg a temetetlen holttesteknek is köszönhető. A csata emlékét ma is őrzi a Mohácsi Nemzeti Emlékhely.
A nándorfehérvári diadal után Hunyadi János a csatatéren temettette el a keresztény elesetteket, míg a török halottak temetése a szokásoknak megfelelően a győztesek feladata lett volna. A győzelem jelentőségét mutatja, hogy Hunyadi János holttestét a gyulafehérvári székesegyházban temették el.
Az 1848-49-es szabadságharc elesettjeit a csatamezőkön temették el, sokszor jeltelen sírokban. A szabadságharc leverése után a császári hatóságok igyekeztek eltüntetni a forradalom és szabadságharc nyomait, így az elesettek sírjait is. A kiegyezés után kezdődött meg a hősök sírjainak felkutatása és méltó gondozása.
A második világháborúban elesett magyar katonákat a harcok helyszínén, vagy hazaszállításuk után temették el. A háború után sok elesett katona holtteste sokáig jeltelen sírban nyugodott.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
