Mire számíthattak öreg korukban az emberek a középkorban? Egyáltalán ki számított „öregnek” akkoriban

Anjou-i Adelaide már elmúlt negyven, amikor Franciaország királynéja lett, ráadásul egy tizenöt éves fiúhoz adták feleségül. Az 984-es válásuk után Adelaida ismét férjhez ment, és egy lánya született abból a házasságból. Később még egyszer kimondta a boldogító igent! Ez ám az igazi középkor!

A középkorról sokan szeretik azt mondani, hogy „harminc évesen már mindenki öregnek számított”. De a helyzet ennél bonyolultabb. Vizsgáljuk meg, mikor is kezdtek öregedni az emberek a középkorban.

A lányokat a középkorban már tizenkét évesen férjhez adták. Előfordult, hogy ennél is korábban eljegyezték őket, de házaséletet csak 12-13 éves korukban kezdtek élni. Ez leginkább a nemesi családokra volt jellemző, ahol a házasságok politikai szövetségeket erősítettek.

Az állam érdekei felülírták az életkort, ezért válhatott Anjou-i Adelaida Franciaország királynéjává, miközben más korabeli nők ekkor már nagymamák voltak. A kis Francia Izabellát pedig 1396-ban adták hozzá II. Richárd angol királyhoz, mindössze hétévesen. Ahogy mondani szokás: semmi személyes, csak üzlet.

Azt pletykálták, hogy Kasztíliai Blanka királynénak viszonya van az egyik hűbéresével, pedig ekkor már bőven túl volt a harmincon, és özvegy is volt. A pletykák miatt a régensnőt egy megalázó vizsgálatnak vetették alá, hogy kiderítsék, terhes-e. Az eredmény negatív lett. Mai fejjel azt gondolnánk, hogy Blanka ebben az életkorban a 13. században már idősnek számított, de a korabeli felfogás szerint még nem volt az.

A középkor egyik leghíresebb asszonya, Kenti Johanna (Joan of Kent) harminchárom évesen varázsolta el a walesi herceget. Az angol trónörökös fiatalabb volt nála, és egy ifjú hercegnőt szántak neki feleségül.

Eduárd, a Fekete Herceg (ahogy a történelem ismeri) azonban minden más jelöltet elutasított, és feleségül vette a gyönyörű Johannát. Két gyermekük született, amikor Johanna 37, illetve 39 éves volt. Az udvarban senkinek sem jutott volna eszébe, hogy Kenti Johannára öregedő asszonyként gondoljon.

Aquitániai Eleonóra, a középkor egyik figyelemre méltó asszonya, élete végéig örömmel fogadta a bókokat. Franciaország, majd Anglia királynéja (először, majd másodszor házasodva) okos, erős és bátor nőként vált ismertté.

Ragaszkodott hozzá, hogy elváljon első férjétől, a királytól, másodszorra pedig egy nála fiatalabb férfihoz ment hozzá, majd fiaival együtt fellázadt második férje ellen… Eleonóra élete egy kalandregénnyel vetekedett. Mellesleg utolsó gyermekét, János herceget negyvenhárom évesen hozta világra. És mindez a 12. században, a középkor kellős közepén!

Most biztosan felmerül benned a kérdés: hogyan lehetséges ez? Hiszen olyan rövid ideig éltek akkor az emberek! Elvégre mindenki azt mondja, hogy harminc-negyven éves korukra az emberek már megették a kenyerük javát! Úgy fest, a dolog mégsem ilyen egyszerű.

Tény, hogy egy középkori embernek rengeteg oka lehetett arra, hogy fiatalon meghaljon. Sok csecsemő halt meg. A nők gyakran belehaltak a szülésbe. A férfiak nem tértek haza a keresztes hadjáratokból és a háborúkból, a bátor lovagok pedig halálos sebeket szereztek a lovagi tornákon és a párbajok során.

Ne feledkezzünk meg a mérgekről sem, amikkel akkoriban előszeretettel bántak. „Tofana asszony” hírhedtté vált ezen a területen. Azok az olasz nők, akik boldogtalanok voltak a házasságukban, pontosan tudták, kihez kell fordulniuk, ha biztos megoldást kerestek… És akkor még nem is beszéltünk a pestisről, ami a 14. századtól kezdve végigsöpört Európán, és hosszú ideig szedte áldozatait.

Azonban azok, akik szerencsésen elkerülték ezeket a veszélyeket, hosszú életet élhettek. A fentebb említett Aquitániai Eleonóra például 80 éves korában halt meg. Giovanni Soranzo velencei dózse 88 évesen hunyt el, Oroszlán Vilmos skót király pedig 72 évesen. I. Eduárd angol király ugyan „csak” 68 évet élt, de az utolsó napjáig olyan aktív életet élt, hogy a fiatalok is megirigyelhették az erejét.

Szóval a „harmincéves kori öregség” korántsem volt általános. Persze, azok a nők, akik korán férjhez mentek, és szinte minden évben szültek, már huszonöt évesen is idősebbnek néztek ki, mint a mai nők. De ez nem minden esetben volt így. És a középkori emberek egyáltalán nem gondolták, hogy a harmincévesek már öregek!

1308-ban Bernard de Gordon, egy montpellier-i orvos, az emberi életet három szakaszra osztotta:

• Gyermekkor: 0-tól 14 éves korig
• Fiatalkor: 14-től 35 éves korig
• Felnőttkor (az „idős” jelző nélkül): 35 év felett.

Szinte vele egy időben, 1306-ban Dante Alighieri egy másik felosztást javasolt: gyermekkor (25 éves korig), ifjúkor (25-45 év), öregedő kor (45-70 év), majd végül az öregkor. Fél évszázaddal korábban Navarrai Fülöp úgy gondolta, hogy az öregkor hatvan éves kor után kezdődik. Érdekesség, hogy Dante 56 évesen halt meg, vagyis saját felosztása szerint az öregedő korban. Bernard de Gordon pedig hatvanévesen.

Királyi rendeletek is bizonyítják, hogy a középkorban sokan megérték az idősebb kort: I. Péter kasztíliai király 1351-ben elrendelte, hogy minden 12 és 60 év közötti embernek dolgoznia kell. V. Fülöp francia király megengedte a hatvan év felettieknek, hogy ne jelenjenek meg az udvarban a hűbéreskü letételekor.

II. Eduárd angol király pedig minden 15 és 60 év közötti férfitól megkövetelte, hogy katonai kiképzésen vegyen részt. Ha a hatvanadik életév elérhetetlen lett volna a középkori emberek számára, akkor ilyen törvényekre nem is lett volna szükség.

Tehát tévednek azok, akik azt állítják, hogy „a középkorban harminc évesen már véget ért az élet”. A középkori emberek élete cáfolja ezt az elképzelést.