A hárem, amely az arab „haram” szóból ered, és jelentése „szent” vagy „tiltott”, a patriarchátus része volt. Ez azon a meggyőződésen alapult, hogy a nőt az élvezetért teremtették, és kizárólag a férfi saját szükségleteinek kielégítésére lehet és kell felhasználni.
A hárem nem a kicsapongás otthona volt, hanem a szultáni család együttélésének bonyolult rendszere. A hárem megszervezése rendkívül megfontolt ügy volt.
Azok az emberek, akik a háremhölgyekre felügyeltek, inkább voltak könyvelők, mint a női szépség csodálói. Folyamatosan nyilvántartották, hány hölgy tartózkodott a zárt falak mögött, és állandóan ellenőrizték a létszámukat.
A háremet mélységesen intim és elzárt helynek tekintették, ahová a szultán legszűkebb környezetén kívül egyetlen férfi sem léphetett be. A hárem őrzését olyan férfiakra bízták, akik bár hatalommal rendelkeztek, de különböző okokból szexuális értelemben nem voltak teljes értékű férfiak. Ezt eunuchok alkalmazásával oldották meg.
Az eunuchok általában rabszolgák voltak, akiket háborúk során ejtettek foglyul, vagy távoli piacokon, például Etiópiában vagy Szudánban vásároltak meg. Ennek eredményeként két fő típusuk volt: fekete bőrűek és fehérek.
Az új ágyasokat a szultán számára általában az anyja – a válide szultána – választotta ki. Azok a lányok, akiknek viszonyuk volt az uralkodóval, három kategóriába tartoztak: az újonnan érkezők (dzsárije – cariye), a kedvencek (gözde) és a (hivatalos) feleségek (kadın).
Nemcsak a szépségüket becsülték nagyra, hanem azt is, hogy képesek voltak-e fenntartani egy beszélgetést, és szórakoztatni az uralkodót.
A krími tatárok fogságából és az oszmán kalózoktól szerzett lányok általában 14 év alattiak voltak. Ezután hosszú ideig képezték őket a hárem iskolájában: megtanították őket arabul Koránt olvasni, oszmán-törökül írni, hangszeren játszani, táncolni, énekelni, varrni és hímezni. A legfőbb feltételek a fiatal kor, a szépség, az egészség és a szüzesség voltak.
Érdekes módon sok fiatal török szépség maga is vágyott arra, hogy bekerüljön a hárembe, és a szüleik is osztották ezt a kívánságot. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a gyermek számára biztosítva lesz az oktatás és az anyagi biztonság.
Ráadásul a háremből ki is lehetett kerülni. Ha egy nővel a szultán kilenc éven keresztül nem létesített intim kapcsolatot, akkor szabadon engedték, sőt, anyagilag is támogatták. Az ilyen, a szultán által „nem választott” lány hírneve cseppet sem sérült, sőt, épp ellenkezőleg: hiszen egy példás nevelést adó iskolát járt ki.
Meg kell jegyeznem, hogy a hárem fenntartása drága mulatság volt, ami alaposan megterhelte a kincstárat. A szultán köteles volt minden egyes lánynak ajándékot adni, még akkor is, ha soha nem találkozott vele. Erre külön ütemterv létezett. Ha az uralkodó megpróbált spórolni az ajándékokon, a nők fellázadtak!
A rabszolganőkkel (vagy: szolgálókkal) egyszerűbb volt a helyzet, mivel értük nem álltak ki befolyásos családok. A hárem hierarchiájában elfoglalt helyétől függően minden lánynak megvolt a saját járandósága.
A szultáni háremben minden ágyas azonnal kapott járandóságot. A legkevesebbet, napi 6 ezüst akcsét, az alacsony rangú ágyasok, az „adzsemik” (acemi – újoncok) kapták. Mai számítások szerint ez körülbelül 18 dollárnak felel meg.
A kincstárnok (haznedár usta) napi fizetése, a szolgálati idejétől függően, 140 és 250 akcse (~750 dollár) között mozgott.
A legtöbb pénzt azok a kedvencek (gözdék vagy ikbálok) kapták, akik fiúgyermeket szültek a szultánnak. Például Hürrem (Roxolana) napi járandósága, aki öt fiú és egy lány anyja lett, 2000 akcse volt (ez kb. 6000 dollár). Ez évente több mint 2 millió dollár – egy kisebb franciaországi provincia akkori jövedelme!
Ha ez az ukrán származású asszony megérte volna fia, Szelim trónra lépését, a járandósága megduplázódott volna.
Az „odaliszk” szó, amelyet a hárem számos nőjére használtak, a török „odalık” szóból ered, amelynek jelentése „szobaleány” vagy „kamaráslány”, ezzel utalva arra, mivel is foglalkoztak ezek a nők valójában.
Ezek a nők, akiket ikbál néven is ismertek, a szultán szeretői voltak, de egyúttal ennél jóval többet is jelentettek. Az odaliszkok mindig vonzóak voltak, és általában rendelkeztek valamilyen különleges tehetséggel.
Például tehetségesek lehettek a zenében, az éneklésben vagy a táncművészetben. Nemcsak a Válide szultána, hanem a szultán fő felesége (Haseki Sultan vagy Başkadın) jóváhagyását is megkapták. Valójában az a férfi vendég, aki ajándékba éppen egy odaliszkot kapott, nagy megtiszteltetésben részesült.
A sötét hajúakat részesítették előnyben – a hárem lakóinak körülbelül 80%-a ilyen volt. A maradék 20%-ot a világosabb barna hajúak (satének) és a szőkék tették ki, míg a vörös hajú lányok számára az út az ágyasok közé zárva volt. Úgy tartották ugyanis, hogy ez a hajszín arra utal, hogy a nőben sötét erők lakoznak.
A hiedelemmel ellentétben, miszerint a keleti tánchoz a lánynak feltétlenül rendelkeznie kell némi hassal („pocakkal”), inkább annak hiányát tartották szépnek. Nagyra értékelték a derék és a csípő közötti 2:3 arányt, de maga az arányosság volt a vonzó, nem pedig a konkrét méretek, mint a mai 90-60-90.
A mell mérete nem játszott különösebb szerepet: bármekkora lehetett, és a nagyobb kebel sem számított sem előnynek, sem hátránynak.
A lányok naponta hétszer étkeztek, mégis szinte mindig éhesek maradtak. Az adagok kicsik voltak, a tányérok pedig egészen aprók – egyszerre legfeljebb 250 gramm ételt tálaltak rajtuk. Némelyik étkezést pedig egyszerűen egy pohár ayrannal (joghurital) váltották ki.
A hárembeli élet elengedhetetlen részét képezte a testmozgás: a lányoknak kötelező volt megőrizniük fizikai erőnlétüket. Az edzések magukban foglaltak táncot, futást és úszást. Különösen népszerű volt a „kendős játék”: az egyik lánynak a kezébe adtak egy kendőt, amellyel megpróbált elfutni a többiek elől.
Az a lány, aki utolérte őt és elvette tőle a kendőt, valódi kényeztető szertartásban részesült: elvitték a hammamba (törökfürdőbe) és masszázsra, egyébként ezek az élvezetek csak azoknak jártak, akiket épp a szultánnal töltendő éjszakára készítettek fel.
Mellesleg, az uralkodó éppen ekkor választotta ki azt a lányt, akit aznap estére a hálótermébe hívatott. A kiválasztottnak (kedvencnek) a szultán egy kendőt nyújtott át – jelezve, hogy meg kell jelennie a lakosztályában. Másnap reggel a szerencsés kiválasztott ajándékot kapott az uralkodótól, valamint keleti édességeket.
Természetesen minden lány arról álmodott, hogy az uralkodó kedvencévé válik, vagy akár az új trónörökös anyja lesz. Igen-igen, az Oszmán Birodalomban a szabad ember és egy ágyas kapcsolatából született gyermeket a törvényes utódokkal egyenrangúnak tekintették.
Hivatalosan az uralkodó szultán trónját a családon belüli legidősebb férfi örökölte. A gyakorlatban azonban többféle forgatókönyv is lehetséges volt. Éppen ezért a háremben mindig is rejtett, ám kegyetlen harc folyt az anyák (és szövetségeseik) között, akik arról ábrándoztak, hogy egy napon elnyerhetik a Válide szultána címet.
Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom uralkodói szigorú muszlim hitet követtek, a magánéletüket (ebben a tekintetben) hasonlóan kezelték, mint a pogány istenek és földi kiválasztottjaik viszonyát.
A szultánnak mindenekelőtt a férfierejét és termékenységét kellett bizonyítania, ami azt jelentette, hogy minél több nőt kellett magáévá tennie és megtermékenyítenie.
1908-1909-ben a török forradalmárok véget vetettek a monarchiának, lemondásra kényszerítve az utolsó teljhatalmú uralkodót, II. Abdul-Hamidot. Háremének főeunuchját pedig a feldühödött tömeg felakasztotta egy lámpaoszlopra.
Az összes ágyas és alacsonyabb rangú eunuch az utcára került, a szultáni palotát pedig múzeummá alakították, és megnyitották a nagyközönség előtt.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
