Miért vívták félmeztelenül a női párbajokat?

A rövid rész technikai jellegű. A párbajok szabályai tiltották a védőfelszerelés használatát, a nemes hölgyek pedig a ruhájuk alatt fém fűzőt viseltek, ami tökéletesen megfelelt ennek a fogalomnak.

Később, a XIX. században a fűzőket bálnacsontból kezdték készíteni, de ez nem változtatott az elven. A csont is meglehetősen erős volt. Ráadásul maguk a korabeli ruhák is átgondoltan lettek megtervezve – azért, hogy a viselőjüknek a lehető legtöbb kényelmetlenséget okozzák, rendkívüli módon korlátozták a mozgást. Ezt a akadályt pedig el kellett távolítani…

De e bevezető rész után a kedves olvasónak jogosan merülhetnek fel kérdései. Hát tényleg nem lehetett semmit felvenni – legalább a tisztesség kedvéért?… A tisztességgel bonyolult a helyzet. A státuszhoz nem illő ruházatot például akkoriban valami kevésbé tisztességes dolognak tartották, mint még a hiányát is…

Mindazonáltal biztosan ki lehetett volna valamit találni. Például, ha a nemes lányok karddal harcoltak, akkor vívóleckéket is vettek – és valóban vettek, akárcsak lovaglásból és lövészetből –, ez népszerű volt akkoriban. Ha pedig vettek, akkor mégis milyen ruhában ugráltak a tanáruk előtt?… Természetesen az arisztokratáknak minden alkalomra volt egy ruhájuk. A sportoláshoz pedig általában férfiruházatot használtak… Á, és miért?

Vagyis ez a rövid válasz még több kérdést szül. A hosszú válasz viszont a párbajokat övező mítoszok és tévhitek elemzését igényli. Ennek a szokásnak egy ősi története van, ami külön megvitatást igényel, de nincs köze a dologhoz. A vikingek párbajaihoz, az istenítéletekhez és a tornákhoz saját furcsaságok kapcsolódnak, most viszont az újkori párbajokról van szó – amelyeket mindenki nagyon jól el tud képzelni. Főleg Alexandre Dumas által nyújtott anyag alapján. Vagyis a párbajkultúráról alkotott elképzeléseket a szépirodalom alakította ki.

A valóságban viszont – különösen a „D’Artagnan emlékirataiban” (ami valószínűleg hamisítvány, de ez most nem lényeges), amiből az író ihletet merített – minden kicsit másképp történt, mint Dumánál. 16 évesen szolgálatba állva a heves Gascon megpróbálta három párbajjal megünnepelni első napját a fővárosban… De sem az első, sem a második, sem a későbbi alkalommal nem járt sikerrel.

Senki sem akarta „felvenni a kesztyűt”, és minden kihívására elutasító választ kapott (igen, nem volt kötelező elfogadni) különböző fokú durvasággal és cinizmussal. Így az első párbajában csak szekundánsként vett részt. És azt is csak azért, mert már tényleg elege volt a rangidős társai kihívásaiból. Hogy megmutassa a kölyöknek, hogyan is működik ez, Athos kihívta régi barátját, De Jussac kapitányt a gárdistáktól – csak úgy simán, harag nélkül. De D’Artagnan mellé egy vele egykorú és tapasztalatú partnert választottak – valakinek a rokona –, és amikor az illető, félve a törvénytelen vállalkozásban való részvétel következményeitől, nem jelent meg, a gárdisták az utcáról fogtak be egy polgárt, „mert volt nála kard”.

És ezt a véletlenszerű embert, aki korához képest jól vívott, de korához képest rosszul gondolkodott, D’Artagnan karddal mellkason szúrta, halálra rémítve magát, az ellenfelét és a többi résztvevőt. Amíg a tettes a kocsi után futott – hogy a sebesültet orvoshoz vigye –, a másik hat ember elbúcsúzott a rangjától (jobb esetben). De legnagyobb szerencséjükre minden jól alakult A sebesült túlélte és nem jelentett fel senkit.

Ha viszont nem élte volna túl, arra mindenki ráfizetett volna.

A hiteles és az irodalmi történet összehasonlítása számos következtetés levonását teszi lehetővé. Először is – egyrészt – minden még keményebb volt, mint Dumánál. A gárdisták, akiknek a párbajok megakadályozása lett volna a feladatuk, maguk is részt vettek bennük. A párbajhoz még egy apró sértésre sem volt szükséges – a kihívás csak úgy is érkezhetett, minden ok nélkül –, a becsület fogalma pedig nem engedte meg egy nemesnek, hogy visszautasítsa, ha három rendfenntartó felajánlotta neki, hogy csatlakozzon egy számára ismeretlen okból kirobbant verekedéshez. Csak azt volt szabad megkérdezni, hogy „én kivel vagyok?”.

Másrészt viszont – ami a regényekben szereplő képtől eltér – a valóságban sok minden másképp zajlott. Például, ha valaki harcolni akart, nyugodtan megtehette. Bár a párbajok mindenhol tiltva voltak a legsúlyosabb büntetések terhe mellett, ez nem akadályozta meg az úriembereket abban, hogy kihívják egymást – akár nyilvánosan, például az Állami Duma ülése közben is.

Akár a rendőrfőnök jelenlétében is lehetett párbajt megbeszélni – még akkor is, ha ő maga nem vett részt benne. Ez ugyanis becsületbeli ügy volt. Hogy jön ide a törvény?… Hát úgy, hogy a becsület sokkal fontosabb volt. Ennek a fogalma pedig sokkal kevésbé különbözött a mai elképzelésektől, mint azt sokan gondolják. Például egy húszéves kardforgató nem fogadhatta el egy tizenhat éves kihívását – ezt egyszerűen nem nézték volna jó szemmel. És ez akkor is igaz volt, ha a párbajban csak a harc számított. A párbaj során elkövetett esetleges gyilkosság sem a törvény, sem a társadalom szemében nem különbözött semmilyen más közönséges gyilkosságtól.

A párbajok a valóságban nem egészen úgy zajlottak, mint ahogy az irodalomban olvasható. Megsértettek? Hívd ki a sértőt! Ha nem kér bocsánatot a korlátnál, lőj a levegőbe. Ennyi, a dolog el van intézve, ráadásul kulturáltan, civilizáltan – sokkal jobb, mint egy orrbaverés… Viszont az a lehetőség, hogy félsz, hogy az ellenfeled nem okosan használja fel a golyóját… nos, ez fel sem merülhetett. Egy úriember nem „félhetett”.

A klasszikus irodalom hozzászoktatta a modern olvasót ahhoz, hogy a párbajban való gyilkosság a múltban normális, hétköznapi jelenség volt. De nem. Soha.

A női párbajok viszont – térjünk vissza rájuk végre – ritkábbak voltak, de sokkal halálosabbak. Mert ha két nő között már idáig fajult a dolog, az ellenfeleknek biztosan komoly nézeteltéréseik voltak egymással. A nők rosszabbul uralkodtak magukon, és ami nem elhanyagolható, rosszabbul bántak a fegyverekkel. Egy könnyű arcsebzés – szó szerint egy karcolás – egyes kultúrákban szégyenletesnek számított, másokban (a németben) pedig megtisztelőnek – ehhez óriási mesterségbeli tudás kellett. Ha viszont ügyetlen kézben volt a kard, könnyen úgy járhatott az ember, mint Ana de Mendoza hercegnő.

És ami a furcsa szokást illeti, hogy „félmeztelenül” harcoltak: bár a párbajhoz kényelmes és megfelelő ruházatot találni nyilvánvalóan nem lett volna lehetetlen, a helyzet az volt, hogy a hölgyeknek nem állt módjukban átöltözni. A női párbajok vagy hirtelen jöttek létre, vagy mély titokban szervezték őket – a férfiak háta mögött. A nemesasszonyok a szolgálóikban sem bízhattak meg.

Egy patriarchális társadalomban ugyanis a nőknek nem volt joguk párbajra hívni másokat, de nem is voltak kötelesek elfogadni egy kihívást. A női párbaj nem számított olyan szent szokásnak, amely felett – ha nem történt sérülés – még a törvény is szemet hunyt volna. Az apák, fivérek, férjek pontosan úgy reagáltak volna két lány kardpárbajának hírére ebben a korban, mint ahogy ma is reagálnánk. A párbajozó nők és a segítőik azonnal rács mögé kerültek volna.