Az íjjal való lövés fizikailag megerőltető volt, ráadásul nagy pontosságot igényelt. Azonban általában a teljesen felszerelt íjászok csak 5-10 percig tudtak harcolni. Mindig egyszerre, csoportosan lőttek.
Azt viszont szinte senki sem tudja, hogy mit csináltak, amikor elfogytak a nyilaik. A filmekben ezt nem látjuk, ott a hősök végtelen számú nyíllal rendelkeznek, de a valóságban ez nem így volt.
Az íj egyébként egy ősi fegyver, amelyet nem csupán a középkorban, hanem már jóval korábban is használtak. Régészek egyszer 64 ezer éves, kőből készült nyílhegyeket tártak fel, ami azt bizonyítja, hogy a primitív íjak, amelyekkel valószínűleg vadásztak, már abban az időben is léteztek.
A későbbi időkben az íjat és a nyilakat a háborúkban is alkalmazták: az íjászok gyalogságban és lovasok között is megtalálhatók voltak, sőt, a harci szekerek személyzetének részeként is szerepelhettek. Fontos megjegyezni, hogy a képzett íjászok szinte felbecsülhetetlen értékűek voltak, ezért ők szinte mindig a hátsó vonalakból tevékenykedtek, nem kerültek az első vonalba. Néha már ötéves korukban elkezdték a képzésüket, így mire elérték a felnőttkort, igazi szakemberekké váltak.
Egy hozzáértő hadvezér és elegendő számú tapasztalt íjász (akiknek a száma a hadseregben akár két-négyezer fő is lehetett) jelenléte szinte garantálta a sikert még az egyenlőtlen csatákban is.
A középkorban a nyilak drága dolognak számítottak. A gyártásuk bonyolult és időigényes folyamat volt, hiszen egy nyílnak ahhoz, hogy tökéletesen ellássa a feladatát, ideálisan egyenesnek kellett lennie. A nyilakat tömör fából, bambuszból vagy nádból készítették. A legjobb nyilak a „ragasztott” típusúak voltak, amelyeket négy részből állítottak össze halenyv segítségével. A nyílhegyeket kőből vagy csontból, később pedig bronzból vagy vasból készítették.
A nyílgyártás szinte futószalagon zajlott: egy mester készítette a nyíl testét, egy másik rögzítette a hegyét, egy harmadik pedig a faroktollazatot. A feljegyzések szerint a jó szakemberek naponta legfeljebb hét-nyolc nyilat tudtak elkészíteni.
Vajon a minőségi nyilak drága mulatságok voltak?
A jó minőségű nyilak ára igen magas volt: például egy 24 darabos szabványos készlet majdnem megegyezett egy V. Henrik korában (1400-as évek) élő angol íjász ötnapi bérével. Természetesen a hadjáratok idején a királyi kincstár állta az összes költséget.
Ha hihetünk a történelmi feljegyzéseknek, egy íjász leghatékonyabban öt-nyolc percig tudott harcolni, ez a szakértelmétől és a rendelkezésére álló nyilak számától függött. Egy „átlagos” íjász percenként körülbelül 10 nyilat lőtt ki, míg egy tapasztaltabb akár 20-nál is többet. Az angol íjászok mintegy 600 évvel ezelőtt két „kéve” nyilat hordoztak magukkal a derékövre erősítve, kévenként 24 darabot.
Az íjakra és nyilakra fordított költségek külön tételként szerepeltek a középkori Anglia költségvetésében. V. Henrik még egy külön Királyi Készletek Őrét is kinevezett. Ennek a tisztségviselőnek, akinek a neve „fletcher” volt, helyiségeket biztosítottak a londoni Towerben, ellátást kapott személyzettel, jelentős pénzügyi forrásokkal és számos szakemberrel. A fletcher feladata volt gondoskodni arról, hogy az ország raktáraiban elegendő íj és nyíl álljon rendelkezésre.
Ilyen katonai célokra bármilyen alkalmas faanyagot fel lehetett használni (a kőrist és a cédrust részesítették előnyben), valamint a gyártáshoz szükséges egyéb anyagokat, például libatollakat. A feljegyzések szerint V. Henrik fletcherének megrendelésére az első hónapban több tízezer nyíl készült el, ami lehetővé tette a király számára, hogy sikeresen harcoljon a francia hadsereggel. Azonban még ez a hatalmas mennyiségű nyíl sem volt végtelen. Ezért, amikor az összes nyíl elfogyott, az íjászoknak közelharcba kellett bocsátkozniuk.
Miért lőttek az íjászok mindig egyszerre, sortűzként?
Köztudott, hogy a csaták során az íjászok sohasem szórtan lőttek, hanem mindig egyszerre, sortűzként. Ennek egyszerű oka volt: a nyilak száma viszonylag alacsony volt, hamar elfogytak és drágák voltak, ezért minden egyes lövésnek nagy jelentősége volt.
A taktika a következő volt: az egyidejű lövésekkel az ellenség veszteségeit maximalizálni lehetett. Az ezt követő, egy-két perces időközönként leadott sortüzek hatékonyan gyengítették az ellenség elővédjét, káoszt és pánikot okozva.
Az egyidejű és váratlan támadás arra kényszerítette az ellenséges csapatokat, hogy lassítsák az előrenyomulást, védekező pozícióba vonuljanak, azaz pajzsot emeljenek a fejük fölé, anélkül, hogy gyorsan válaszolni tudtak volna. Ha az íjászok szórtan lőttek volna, a találatok esélye jelentősen csökkent volna, ami elhanyagolható kárt okozott volna csak az ellenségnek, különösen a lovasság esetében.
Mit tett az íjász, amikor elfogytak a nyilai?
A harcoló felek természetesen rendelkeztek „tartalék” nyilakkal. Ezeket a fegyverhordozók hozták, és a hadtápkocsikból vették elő. Azonban a nyilak előbb-utóbb így is elfogytak. Mivel mindkét oldalról folyt a lövöldözés, sok áldozat volt, és nem minden elesett katona használta el az összes nyilát.
Ezeket az „bónusz” nyilakat olyanokkal szedették össze, akiket nem tartottak értékesnek, azaz szolgákkal, a harcok közelében élő helyi parasztokkal és azok gyermekeivel. A halottak testébe fúródott nyilak összeszedése sem volt tiltott, sőt, hasznos lehetett, ha más nem maradt.
Egy másik fortély, amely lehetővé tette a nagyszámú nyíl ingyenes megszerzését, a kínai Han-dinasztia idejéből származik. Az egyik hadviselő fél ekkor számos szalmabálát rakott hajókra és elindult a folyón felfelé. Távolról úgy tűnt, mintha támadásra készülnének. Természetesen a másik fél azonnal íjjal kezdte lőni őket. Azonban az egész csak csapda volt, hogy első fél több ezer ingyen nyilat szerezzen, amelyekkel az ellenség a szénabálákat lőtte.
Amikor a XIV. század végén Európában megjelentek a tűzfegyverek, mint például az ágyúk és a muskéták, az íjászok korszaka visszavonhatatlanul a múlté lett. A lőpor és a tűzfegyverekhez szükséges összes alkatrész sorozatgyártása egyszerűbb volt, a lövészek kiképzése pedig sokkal kevesebb időt vett igénybe.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
