Elsőre azt gondolhatnád, hogy egy folyónak egyenesen kell folynia – hiszen ez a legegyszerűbb és leggyorsabb út a cél felé. De nem, teljesen egyenes folyók nincsenek: a folyók kanyarognak és tekeregnek, mint a kígyók.
Alapvetően érthető, hogy miért történik ez – mert az útjuk során a vízfolyás mindig akadályokba ütközik: lehetnek ezek akár hatalmas hegyek, akár közepes méretű víz alatti kövek. De nem ez az egyetlen ok. Még ha egyenletes is a felszín, a folyó akkor sem fog egyenesen folyni.
Ahogy a középkori tudós-mechanikus, Galileo Galilei mondta: „Könnyebb megismerni az égitestek mozgását, mint egy kis patak mozgásának törvényét”. És igaza volt: nemcsak sok patak, de még a nagyobb folyók is évről-évre és évszakról-évszakra jelentősen megváltoztatják a medrük alakját.
Elég nehéz megjósolni, hogy a vízfolyás merre indul – a partok felé, vagy pontosan a meder mentén. Egyes folyókon a kanyarulatok meglepően szabályosak és szimmetrikusak, ezért a kialakulásuk folyamatát meanderezésnek nevezik – a törökországi Meander folyó neve után, ahol a meder kanyarulatai különösen szépen váltakoznak.
Az erősen lejtős szakaszokon a folyók sodrása felgyorsul, de ha a lejtés csak néhány fokos, a folyó kanyarogni kezd. A folyóvízben – ami megkülönbözteti a csőben vezetett víztől – az áramlás turbulens, azaz rendezetlen. A sebessége a különböző partoknál eltérő, ahogy az iránya is. A tudósok még mindig nem tudják pontosan, miért történik ez, de egy dolog világos: a vízfolyás irányítja a folyómedret, ahogy a meder is a víz folyásának irányát.
A helyzet az, hogy az „egyenes” folyás a legkevésbé stabil. A folyómeder alján mindig vannak kövek, beakadt gallyak, kidőlt fák és egyebek. Az áramlást egy nagyobb jégtábla is akadályozhatja. Az akadállyal szembesülve a víz olyan helyet kezd keresni, ahol könnyebb folyni, ami a partok eróziójához és a víz völgyekbe történő kiáradásához vezet. Valójában a folyó olyan utat keres, ahol a mozgáshoz a legkevesebb energia szükséges.
Természetesen sok múlik a talajon is. A homokos partok könnyebben és gyorsabban mosódnak el, mint az agyagos vagy köves partok. A folyó magával sodor mindent, ami „az útjában van”, ezek a dolgok pedig a legváratlanabb helyeken hoznak létre zátonyokat.
A hordalékok fokozatosan növekedhetnek, és beleakadhatnak a partmenti fákba és egyéb akadályokba. A víz ezeket nem mindig sodorja el, hanem inkább inkább elkezdi mosni a szemközti partot, és egyre nagyobb kanyarulatot képez a centrifugális erő hatására, hiszen a víz nagy része a folyó kanyarulatának külső széle felé „dobódik”.
A legérdekesebb dolog akkor történik, amikor két kanyarulat idővel közel kerül egymáshoz. Egy ponton „áttörés” következik be: a folyó gyakorlatilag kiegyenesedik, és a kanyarulat helyett egy sziget, majd később egy „holtág” alakul ki – a régi meder egy olyan szakasza, ahol már nincs áramlás, de a víz egy ideig még megmarad.
A legkevesebb kanyarulat a hegyi folyókon van, amelyek köveken folynak keresztül, a legtöbb pedig a mocsaras területeken átfolyó patakokon és folyókon. Ilyen helyeken a meder általában minden évben változik.
A folyómeder alakulására bizonyos mértékig a növények és az állatok is hatással vannak. Így például az erős gyökérzetű fák megakadályozzák a partok erózióját, míg az itatóhelyre járó állatok gyakran letapossák vagy lelegelik a part menti növényzetet, ami csak elősegíti a part pusztulását. Természetesen egy kanyarulat kialakulása így vagy úgy, de mindig hosszú éveket, sőt akár évezredeket is igénybe vehet.
A szakemberek a folyókat a kanyargóssági együttható alapján is osztályozzák. A „legegyenesebbnek”, azaz a legkisebb, 1,2:1 kanyargóssági értékkel rendelkező folyónak a Volhov folyót tartják. Nem sokkal marad le tőle az Északi-Dvina, az Onyega, a Néva, a Szent Lőrinc-folyó és néhány más, bővizű északi folyó.
A folyók kanyargóssága a hajózást is jelentősen akadályozza: nem túl kényelmes, ha egy 100 km-es szakaszon egy 400-500 km hosszú folyó kanyarog. Éppen ezért számos országban megpróbálták a folyókat „kiegyenesíteni”, szándékosan megváltoztatva ezzel a medrüket.
Csakhogy a természet általában nem bocsátja meg az ilyen beavatkozásokat. Például 1825-ben intézkedések kezdődtek a Rajna folyó medrének kiegyenesítésére a svájci határtól kezdődően. Végül a Rajnát 18 szakaszon „egyenesítették ki”, több mint 50 km-rel lerövidítve ezzel a folyó hosszát.
A kiegyenesítés miatt azonban megnőtt az áramlási sebesség, valamint a mélységi erózió. Ezzel egyidejűleg a meder mélysége is megnőtt, ami a talajvízszint emelkedését vonta maga után. Emiatt a part menti mocsarak kiszáradtak, helyenként félsivatagokká alakultak.
Magyarországon is kiegyenesítettek egy folyót. A 19. század közepén a hatóságok a Tisza partjainak árvízvédelmére összpontosítottak. A folyót kiegyenesítették és kimélyítették, közel 480 km „felesleges” többlethosszt távolítottak el belőle.
Csakhogy az 1879-es nagy árvíz idején a partok mentén épített töltések nem bírták a víznyomást. A part menti területeket teljesen elöntötte a víz, Szeged városa pedig majdnem elpusztult.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
