A középkorban, amikor az örökös világrahozatalát tekintették a legfőbb feladatnak, a királynéknak talán még a közembereknél is nehezebb körülmények között kellett szülniük.
Egy hónappal a szülés előtt a királynénak el kellett hagynia az udvart. Bezárkózott a lakosztályába, ahol csak a szolgálólányai és néhány udvarhölgye tartózkodott vele. A férje vagy a legközelebbi rokonai csak néha látogathatták meg.
A várandós nőnek többnyire feküdnie kellett. Semmiféle séta vagy szórakozás nem volt megengedett. Az ablakokat és a zsalugátereket bezárták, mivel úgy hitték, a levegőn át valamilyen ragály terjedhet.
A nőt a Biblia olvasásával és imádkozással szórakoztatták.
Miért nem állt ellen egyikük sem ennek a helyzetnek? A válasz nagyon egyszerű: úgy tartották, hogy minden felelősség – azért, hogy milyen gyermek születik, sőt még a neme is – kizárólag az anyát terheli.
Bármilyen eltérést a normálistól a szülő nő hibájának tekintettek volna, és azzal vádolták volna, hogy azért történt, mert nem hallgatott az orvosokra, szembeszállt a hagyományokkal, és így tovább.
Úgy hitték, hogy a magzatra az anyaméhben még az is hatással van, amit az anya lát és hall, ezért a várandós nőknek tilos volt bármiféle torz vagy kellemetlen dolgot nézniük.
A fájdalomcsillapítókat még nem találtak fel, ezért a vajúdó nőnek egy különleges italt adtak, bor és fűszerek keverékét, hogy erőt adjanak neki.
Férfi orvosok nem érinthettek királyi személyt, sőt, általában még jelen sem lehettek a szülésnél (bár voltak kivételek). Női orvosok pedig akkoriban még nem léteztek.
A királynénak a szülésben tapasztalt bábák, udvarhölgyek vagy női rokonok segítettek.
Sok nő halt meg szülés közben vagy azt követően. Óriási gondot jelentett a higiénia hiánya és a rossz egészségügyi körülmények. A kézmosást egyáltalán nem tartották szükségesnek. A magas halálozási arány miatt pedig teljesen bevett szokás volt, hogy a szülés közeledtével végrendeletet készítettek.
Ha választani kellett, kit mentsenek meg – az anyát vagy a gyermeket –, egyértelműen a gyermek javára döntöttek.
Ha a szülés komplikálttá vált vagy elhúzódott, teljesen elfogadottnak számított, hogy a vajúdó nőket lepedőn a levegőbe dobálták. Ha viszont császármetszés mellett döntöttek, azt az asszony tízből kilencszer nem élte túl.
A gyermek születésének tényét tanúknak kellett igazolniuk, hogy ne történhessen gyermekcsere vagy csalás. Ezért a királynénak gyakran kíváncsiskodók tömegétől körülvéve kellett szülnie. A szobában alapból is fülledt és sötét volt, de ennek tetejében még nézők is akadtak.
A szülés után az asszonynak „meg kellett tisztulnia”: negyven napig nem látogathatta a templomot, és nem oszthatta meg az ágyát a férjével. Negyven nap elteltével a királyné egyházi tisztulási szertartáson esett át, és visszatérhetett az udvarba, valamint a kötelezettségeihez. Innen pedig már csak idő kérdése volt a következő szülés…
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
