Ha emlékszel a híres „Bounty” reklámra, akkor biztosan magad előtt látod a kristálytiszta homokos tengerpartokat, a lengedező pálmafákat, a meleg és hívogató óceánt.
Most pedig képzeld el magad egyedül egy ilyen szigeten, tíz nővel körülvéve – úgy hangzik, mint valami tündérmesei egyik jelenete, nem igaz?
De egy férfi számára ez valósággá vált a Pitcairn-szigeten, ahol nemcsak túlélte, de gyarapodott is tíz nővel körülvéve, sőt, egy egész közösséget épített fel.
De mi is ez a történet pontosan, és mi lett ezekkel az emberekkel?
Ma erről fogok neked mesélni.
A Pitcairn-sziget története a hírhedt „Lázadás a Bountyn” eseménnyel kezdődött.
Őfelsége „Bounty” nevű felfegyverzett hajóján kitört lázadás története sokak számára jól ismert. 1787-ben Nagy-Britannia William Bligh kapitány parancsnoksága alatt a „Bounty”-t Tahiti szigetére küldte azzal a céllal, hogy kenyérfa termését (pontosabban palántáit) megszerezze, és visszaszállítsa Nyugat-Indiába.
Nagy-Britannia még az amerikai gyarmatok feletti irányítás elvesztése után is igyekezett megerősíteni pozícióit az amerikai kontinensen, és új területeket szerezni Nyugat-Indiában. Azonban a helyi talaj alkalmatlansága miatt az angolok számára megszokott növények termesztésére, valamint a magas cukorárak következtében a helyi rabszolgák élelmezése és e gyarmatok fenntartása rendkívül költséges volt. Az angolok azt tervezték, hogy kenyérfákat telepítenek Nyugat-Indiába, hogy csökkentsék a cukor árát és termelési költségeit, biztosítani tudják a rabszolgák élelmezését, és javítsák e gyarmatok gazdasági kilátásait. Innen eredt ez a kényszerű expedíció.
Azonban a „Bounty” küldetése váratlan fordulatot vett. Amikor ugyanis 1788. október 26-án a hajó megérkezett Tahitire, a helyiek tárt karokkal fogadták a tengerészeket.
Különösen „vendégszeretőnek” bizonyultak a nők, akik rendkívül felszabadultak voltak, és különféle csecsebecsékért, szögekért és hasonlókért cserébe hajlandóak voltak szexuális kapcsolatot létesíteni az angol tengerészekkel.
A tengerészek, akiket elcsábított a helyi nők melegsége és szeretete, több mint 5 hónappal meghosszabbították tahiti tartózkodásukat. Végül, 23 tahiti hét után, miután több mint 1000 kenyérfa palántát gyűjtöttek össze, a „Bounty” elhagyta a szigetet és Nagy-Britannia felé vette az irányt.
Sok tengerész számára azonban, akiknek a rövid ott-tartózkodás alatt szeretőik, sőt, már-már feleségeik is lettek, a paradicsomi sziget elhagyása és a Nagy-Britanniába való visszatérés rémes kilátásnak tűnt.
Ezért Fletcher Christian vezetésével néhány matróz egyhangúlag a lázadás mellett döntött.
Fletcher fogságba ejtette Bligh kapitányt, majd 18 másik tengerésszel együtt egy csónakba tette őket, ő maga pedig visszafordította a hajót Tahiti felé.
Amikor Fletcher és csapata visszatért Tahitire, tanácskozás után ráébredtek, hogy lázadást követtek el, ami bűncselekménynek számít. Ezért Tahitin maradni egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Vonakodva ugyan, de magukkal vittek a hajóra néhány elfogott tahiti férfit, 12 nőt és egy fiatal lányt, majd elhagyták Tahitit, hogy egy távoli, biztonságos szigeten alapítsanak kolóniát.
A hajón minden angol tengerésznek volt saját nője, de a 8 rabságba vetett tahiti férfira összesen csak három nő jutott. Miközben a kolónia alapítására alkalmas, biztonságos szigetet keresték, a hajón a tahiti férfiak között újra meg újra konfliktusok törtek ki a nők miatt.
Több hónapnyi óceánjárás és a megfelelő sziget keresése után, ahol elrejtőzhettek volna az angolok elől, a „Bounty” 1790. január 15-én végül elérte a Pitcairn-szigetet.
Az angol lázadók azonban még nem sejtették, hogy újonnan lelt otthonuk a Pitcairn-szigeten korántsem az a paradicsom lesz, amelyet Tahitin megismertek.
A Csendes-óceánban található Pitcairn-sziget területe körülbelül 4,6 négyzetkilométer, legmagasabb pontja pedig 347 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Ráadásul a sziget termékeny földdel, édesvízzel és paradicsomi éghajlattal büszkélkedhet.
Az angolok ezért úgy döntöttek, hogy itt telepednek le és alapítanak kolóniát. Azonban alig néhány hét elteltével máris jelentkeztek az első problémák.
Az egyik matróz, McCoy, rájött, hogyan lehet pálinkát főzni egy, a szigeten talált, édes gyökerű helyi növényből. McCoy, ez a részeges zsarnok, egy alkalommal ittas dühében súlyosan bántalmazta az egyik gyönyörű nőt, Tevaruát, mert az nem fogott elég halat. A nő sajnos a megaláztatás miatt levetette magát egy szikláról. McCoyt ez látszólag hidegen hagyta, és mintha mi sem történt volna, máris új asszonyt keresett magának a többiek közül.
Nem sokkal később elvette a tahiti férfiaktól a nekik jutott három nő egyikét. Erre azok bosszúból fellázadtak, nyílt összetűzésbe keveredtek az angolokkal, és megöltek közülük ötöt, köztük Fletcher Christiant is. Válaszul a megmaradt angolok végeztek a tahiti férfiakkal.
Végül már csak négy férfi maradt életben a szigeten: Adams, Young, Quintal és – a sors iróniája – maga McCoy, aki átvette a kolónia vezetését.
De nem sokkal később Quintal matróz megőrült, és veszélyessé vált a többiekre, ezért hamarosan meghalt. A vezérré lett McCoy pedig, kiábrándulva az életből, végül felakasztotta magát.
Rövidesen Young is meghalt, feltételezhetően asztma következtében.
Néhány hét elteltével Adams matróz maradt az egyetlen túlélő férfi a tíz nő és a néhány gyermek mellett. Vonakodva ugyan, de magára vállalta a Pitcairn-sziget pátriárkájának szerepét.
Kezdeti habozása és fiatalos viselkedése ellenére Adams ellentmondásos alakká és a sziget tényleges vezetőjévé vált. Egyesek feltételezik, hogy Young halála nem volt természetes, és Adamsnak köze lehetett hozzá. Magára vállalva újonnan kapott felelősségét és elmélyedve a Biblia tanaiban, a sziget teokratikus vezetőjeként tekintett magára, mint egy új Ádámra a bűnös emberiség számára már-már elveszett Paradicsomban. Így kezdődtek azok az évtizedek, amelyeket az ideális keresztény közösség megteremtésének szentelt.
Adams vezetése alatt Pitcairn valódi keresztény közösséggé formálódott, ahol az ősz pátriárka a Szentírást olvasta a gyermekeknek, szigorú erkölcsi normákra nevelve őket. Mindeközben tíz nővel élt együtt, és minden évben több gyermeket is nemzett. A sziget mai lakóinak fele egyenes ágon Adamstől származtatja magát.
Amikor 1808-ban brit hajók érkeztek a Pitcairn-szigetre, egy látszólag idilli, vallásos közösséggel találták szemben magukat, amelyet egy tekintélyes és karizmatikus férfi vezetett. E látványtól lenyűgözve a britek a keresztény erény mintaképét látták Pitcairnben.
Frederick Beechey kapitány, a HMS Blossom parancsnoka, aki 1825 decemberében két hetet töltött Pitcairnen, a naplójában feljegyezte, hogy akkoriban 36 férfi (az időközben felnőtté érett angol gyermekek) és 13 nő élt a szigeten. A „Bounty” eredeti telepesei közül már csak 6 fő volt életben: 5 idősödő tahiti nő és maga John Adams, aki ekkor szintén 60 év körüli volt. A sziget összes többi lakója Adams és egykori társai gyermeke volt.
Beechey a látogatását a „Beszámoló egy csendes-óceáni utazásról” (Narrative of a Voyage to the Pacific, 1831) című művében örökítette meg. Az ő beszámolóját tartják a leghitelesebbnek Adamsról és Pitcairn egész történetéről. Ennek oka az, hogy minden információt maga Adams szolgáltatott a kapitánynak, aki a beszélgetés során igyekezett őszinte és igazmondó lenni. Adams tudatában volt annak is, hogy már nem fogják Angliába visszaküldeni bírósági tárgyalásra, így nem volt oka szándékosan elferdíteni a tényeket.
Napjainkban a Pitcairn-szigetek az utolsó brit tengerentúli terület a Csendes-óceánon. Bár gyakorlatilag önálló, hivatalosan továbbra is a Nemzetközösség része, és Nagy-Britannia felel a védelméért és az igazságszolgáltatási rendszeréért. A mindössze kb. 50 fős, főként idősekből álló lakossággal a sziget nagymértékben a turizmusra támaszkodik, mivel a fiatalok szinte kivétel nélkül Új-Zélandra vagy Ausztráliába vándoroltak.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
