Gondoljunk csak az ókori Egyiptomra, ahol a zöld a termékenység és az újjászületés szimbóluma volt, vagy a középkori Európára, ahol a zöld ruhák a természettel való harmóniát és a társadalmi rangot fejezték ki. A középkorban természetes színezékeket adtak a szövethez, hogy elérjék ezt a színt.
Nézd csak, milyen csodálatos smaragdzöld takaróval próbálja elfedni testét a „Krisztus és a házasságtörő asszony” című festmény hősnője, amelyet a velencei festő, Lorenzo Lotto (1480-1556) készített.
És itt van Mária Krisztierna osztrák főhercegnő portréja a bécsi múzeumból.
A flamand festő, Marcus Gheeraerts (1561-1636) az apját követve Londonba költözött, és az angol nemesség portréit festette. A három Egerton lánytestvér és egy kétéves kisfiú zöld ruhát visel. Igen, a gyerekek arca sápadt, de talán azért, mert a ruhájuk kényelmetlen és túl szűk volt rájuk.
Egyébként Elizabeth Egerton itt hatéves, Vere ötéves, Mary pedig csak hároméves.
Igen, igen, ne kételkedj: ez valóban egy kisfiú. Egy ilyen ruhában nem lehetett könnyű futkározni, ugye?
De erről a smaragdzöld ruhás, fekete hajú hölgyről is beszélnünk kellene. Milyen gyakran viselte vajon ezt a ruhát? Jól érezte magát benne? Nem támadta meg hirtelen betegség? Nem borították a testét fekélyek?
Vajon aggódnunk kell ezért a hölgyért is, könyvvel a kezében?
Minek ez a sok kérdés? A helyzet az, hogy a 18. század második felében az európai vegyészek megoldották a zöld festék tartósságának problémáját. Igen, a művészeket nem szabad hibáztatni: nem ők találták fel az új pigmentet. A tudósok eredményeinek köszönhetően egyre több különböző kémiai festékanyag jelent meg. Az egyik vagy másik színnel kapcsolatos divat évente változott Európában.
A francia kémikus, Michel Eugène Chevreul megalkotta a színtudományt.
Innentől kezdve a nők a szivárvány minden színét kombinálhatták öltözékükben, mivel a festékanyagok olcsóbbak lettek. De tudod, hogy milyen anyag segített létrehozni a zöld minden árnyalatát? A fehér arzén!
Ez egy finom por volt. Gyógyszereket, rágcsálóirtót és… szövetfestéket is készítettek belőle.
A svéd kémikus, Carl Wilhelm Scheele nem sokáig élt – mindössze 43 évig. Ő volt a 18. század kiemelkedő kísérletezője. II. Frigyes meghívta, hogy töltse be a kémia tanszéket a Berlini Egyetemen, de a tudós visszautasította az ajánlatot. Egyébként nem volt felsőfokú végzettsége, de az a megtiszteltetés érte, hogy a Svéd Tudományos Akadémia akadémikusa lehetett.
Sokáig lehetne sorolni mindazt, amit Scheele felfedezett (például a glicerint és oxigént). De a divat történészei sajnos most leginkább a „Scheele-zöld” miatt ismerik őt. 1778-ban a tudós publikálta ugyanis a „Zöld pigment” című cikket. Ebben leírta felfedezését: réz-szulfát oldathoz kálium és arzén keverékét adta. Az eredmény egy csodálatos, élénk zöld árnyalat lett.
A tudomány nem állt meg, és 1814-ben ennek a pigmentnek egy még telítettebb árnyalatát szintetizálták.
Mindig máshogy nevezték: vert anglais („angol zöld”) – Franciaországban, Angliában és Amerikában pedig éppen ellenkezőleg – „francia zöld”. A smaragdzöld pigment gyakran azoknak az európai városoknak a nevét kapta, ahol éppen előállították.
A zöld annyira népszerű szín lett, hogy mindent „meghódított”: ruhákat, cipőket és kalapokat. Az arzén alapú vegyi anyagokat tapéták és falikárpitok, függönyök és kárpitok festésére is használták.
1812-ben Georg Friedrich Kersting megfestette az „Ablaknál hímező nő” című festményét. Úgy tűnik, hogy sajnos a zöld volt a fő szín a belső térben.
A mérgező festék ekkora már 30 éve mérgezte a környezetet. Hiszen még sütemények és lekvárok színezésére is használták!
A modern tudósok arzénnyomokat találtak a William Morris által gyártott szövetekben is.
Kiderült, hogy a méreg mindenhol és éjjel-nappal érte az embereket. Igen, a 19. század Európa számára egy „mérgező” század lett.
James Wharton még egy könyvet is írt erről – „Az arzén kora: Hogyan fenyegette mérgezéssel az otthonuk, a munkahelyük és a szabadidejük a viktoriánus briteket”.
…1861 novemberében botrány tört ki Londonban. Az orvosok elkezdték kideríteni, mi okozta a 19 éves Matilda Scheurer halálát, és bebizonyították, hogy „hirtelen” mérgezés történt. A lány egy műhelyben dolgozott, ahol művirágokat készítettek. Zöld anyagot kellett permeteznie a levelekre.
Matilda gyötrelmes kínhalált halt. Fulladozott, a szeme fehérje bezöldült. Folyamatosan hányt. A nyála is zöld volt. Az orvosának panaszkodott, hogy mindent zöldnek lát.
Az újságírók nem aprólékosan bemutatták a hátborzongató részleteket, amikor leírták a halálát. És mindenért a gazdag hölgyeket hibáztatták, akiknek Matilda és barátnői művirágokból koszorúkat készítettek. Még egy új kifejezés is megjelent – Killing femme fatale. A „killing” szó ebben az összefüggésben korábban azt jelentette, hogy „vonzó”.
Szóval vonzó vagy inkább gyilkos hölgyek? Matilda Scheurer halála után a világhírű vegyész, August Wilhelm Hofmann megbízást kapott a zöld pigment vizsgálatára. A szakértő vállalta a szavaiért a felelősséget, amikor cikket közölt a The Timesban, és „A halál tánca” címet adta neki. Kiderült, hogy egyetlen hajdísz, amelyen Matilda és barátnői dolgoztak, akár 20 embert is megölhetett volna, annyi arzént tartalmazott.
Egy báliruha pedig, amelyhez akkoriban 18 méter divatos „tartan” anyag kellett, körülbelül 12 ember halálát okozhatta volna tánc közben. Ennek a 12 embernek elég lett volna csupán a ruhát viselő hölgy közelében tartózkodni tánc közben ahhoz, hogy arzénmérgezést kapjanak. Mozgás közben ugyanis erről a ruháról kb. 60 szem arzén hullott le, a mérgezéshez pedig 4-5 szem is „elég”. (Egy szem körülbelül 65 mg.)
Hofmann cikkének megjelenése után a British Medical Journal szerzője először nevezte az angol divatos nőket „gyilkosoknak”. Azt írta: „Nevezzük az ilyen ruha elbűvölő tulajdonosait gyilkosoknak. A szoknyájukban elég mérget hordoznak ahhoz, hogy megmérgezzenek fél tucat embert egy bálteremben.”
Mielőtt azonnal rohannál, hogy megszabadulj minden zöld ruhádtól, lassan a testtel! A zöld ruhák ma már teljesen biztonságosak, az arzén ugyanis ma már nem része a zöld szín előállításához használt vegyianyagoknak.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
