Ahogy a kereszténység széles körben elterjedt, ez a rabszolgaság felszámolásához vezetett – ettől kezdve a rabszolgákat, legalábbis formálisan, személyükben szabadnak tekintették.
Azonban a hadifoglyokra ezek a szabályok nem vonatkoztak. Őket „a harcosok bátorsága révén szerzett közzsákmánynak” tekintették egészen addig, amíg el nem adták őket, és valakinek a tulajdonába nem kerültek. Ennek megfelelően semmilyen joguk nem volt, és gyakran ki voltak téve mindenféle fizikai erőszaknak. Ebben a tekintetben a római polgárok (kviritek) semmiben sem különböztek kortársaiktól, a többi néptől.
Ennek megfelelően a lányokat és férjes asszonyokat (matrónákat) a katonák könnyedén „körbeadhatták”, hogy ezzel színesítsék nehéz mindennapjaikat. Nincs különösebb tudomásunk arról, hogy megkímélték volna az ártatlan szépségeket azért, hogy később drágábban adhassák el őket. Ebből a szempontból a rómaiaknak kevesebb előítéletük volt, mint a muszlimoknak, akik szintén hírhedtek voltak a rabszolgatartásról.
Ugyanakkor a katonai szolgálat lehetőséget adott a meggazdagodásra a patríciusok, a lovagok és az egyszerű közemberek számára egyaránt. Emiatt a rómaiak kíméletlenül gyakorlatiasak voltak: a foglyokat (férfiakat és nőket is) később rabszolgának adták el, a befolyt pénzen pedig a sereg és a hadvezér osztozott. Ezért az élő foglyokat tűrhető körülmények között tartották és élelmezték, a könnyebb sebesülteket pedig ellátták a tábori orvosok.
Általánosságban elmondható, hogy a leigázott ellenségek sorsa a hadvezér döntésén múlott. A katonák pedig rosszallhatták, ha a vezér túl kegyetlen volt, mivel ebben az esetben elestek a nekik járó pénztől. Persze a „kegyetlenség” római fogalom szerint azt jelentette, hogy az embereket minden további nélkül vagy különféle kínzások közepette egyszerűen lemészárolták („kés alá küldték”). Ettől eltekintve azonban a légionáriusoknak teljes joguk volt úgy szórakozni, ahogyan csak kedvük tartotta.
Ha a római törvények szerint egy úr teljes mértékben rendelkezett rabszolgája teste felett, ez hatványozottan igaz volt a jogfosztott női foglyokra. Egyébként a bordélyházak (lupanáriumok) „dolgozói” is gyakran hadizsákmányból származtak, mivel a rabszolgák eladásakor sok tulajdonos kikötötte, hogy az illetőt nem fogják prostitúcióra kényszeríteni. „Meztelenül állt a parton, a vevő gyönyörűségére; testének minden porcikáját megvizsgálták és végigtapogatták” – írta erről Seneca.
Az előkelő származás sem jelentett feltétlenül jobb bánásmódot a női foglyok számára. Ez különösen igaz volt a barbár törzsekből származó nőkre, bár a rómaiak néha kivételt tettek a keleti arisztokrata nőkkel. Például az icenusok törzsének felkelése a Brit-szigeteken nem kis részben azért tört ki, mert vezérük feleségét, Boudicát nyilvánosan megkorbácsolták, lányait pedig megerőszakolták.
Ez valójában nem is háború volt, hanem a korábbi szövetségesek függetlenségének felszámolása. A vereség után a felkelés vezére (Boudica) öngyilkos lett, mert tudta, hogy diadalmenetben kellene részt vennie, majd nyilvánosan kivégeznék. Vagyis a fellázadt, névleges alattvalókkal sem bántak jobban, mint a nyílt ellenségekkel.
Ennek ellenére az előkelő foglyoknak a diadalmenetig általában nem kellett aggódniuk – ha a becsületükért nem is, de – az egészségükért és a személyes biztonságukért. Fogságban tartották és viszonylag jól bántak velük, hogy később közszemlére tehessék, majd kivégezhessék őket a római istenek dicsőségére. Ez néha elég sokáig tartott – például Vercingetorix hat teljes évet töltött római börtönben. De utána természetesen őt is kivégezték.
Ismerünk azonban példákat arra is, hogy a királyi családtagoknak megkegyelmeztek. Így például Arszinoé, Kleopátra egyiptomi királynő húga, a diadalmenet során szánalmat ébresztett a római népben.
Caesar, aki jól ráérzett a közhangulatra, megkímélte az életét, és Epheszoszba küldte, hogy papnőként szolgáljon Artemisz templomában. Kleopátra azonban vetélytársat látott a húgában, és később rávette Marcus Antoniust, hogy végezzen vele.
Thusneldát, Arminius germán vezér feleségét (aki a teutoburgi csatában legyőzte a római légiókat), saját apja szolgáltatta ki Augustusnak, mivel ez az apa az Örök Város szövetségesének tartotta magát.
Germanicus győzelme után Thusnelda is felvonult a többi élő hadizsákmánnyal együtt a diadalmeneten, „szerető” apja szeme láttára. Életét azonban megkímélték, és egy előkelő római házban lett szolgáló. További sorsáról, és arról, hogyan bántak vele, nincs információnk.
Zenobia, Palmüra királynője, aki a 3. század második felében kikiáltotta országa függetlenségét, életben maradt, noha sértő levelet írt Aurelianus császárnak. Aranyláncokban kellett végigvonulnia Rómán a diadalmenetben, de utána szabadon élhetett egy császári birtokon. Leszármazottai később a római nemesség (nobilitas) tagjai lettek.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
