Mielőtt megjelentek volna a modern vízvezetékek, az elektromosság és az orvostudomány vívmányai, a személyes higiénia, őszintén szólva, nem volt a helyzet magaslatán. A modern kényelmi eszközöktől megfosztva a középkori nők kénytelenek voltak elég szokatlan testápolási módszerekhez folyamodni. Nem csoda, hogy ebben az időben a várható átlagéletkor mindössze 30 év volt.
Bilik és hulladékkezelés
A csatornázás hiánya miatt a bilik mindennapos szükségletnek számítottak. Tartalmukat gyakran az ablakon zúdították ki, olyan figyelmeztető kiáltások kíséretében, mint a „Gardyloo!” (Angliában és Skóciában), ami annyit tesz: „Vigyázz!”. Hogy az utcák járhatóak maradjanak, utcaseprőket fogadtak a szemét eltakarítására. Bár néhány tehetősebb családban akadtak saját illemhelyek, ezek vajmi kevéssé hasonlítottak a modern fürdőszobákra.
A nemesek gyakran egyenesen a padlóra végezték a dolgukat, a szolgáikat pedig arra kényszerítették, hogy feltakarítsanak utánuk. Emiatt a szagok „elképesztőek” voltak. Érdekes eset volt Lajos királyé, aki úgy döntött, átköltözteti udvarát egy másik rezidenciára, amikor a kastélya már túlságosan „bűzlött”. Távolléte alatt az ilyen helyiségeket alaposan kiszellőztették és kitakarították.
A vécépapír középkori alternatívái
A VI. századra a kínaiak már kis, rizspapírból készült négyzeteket használtak tisztálkodásra. Európába azonban ez az újítás csak lassan jutott el, és kezdetben visszataszítónak találták. A jómódú európaiak egy gomphusznak vagy gomph-pálcának nevezett eszközt használtak – egy fapálcára erősített szivacsot, az ókori római gyakorlatot követve. A kevésbé tehetősek beérték azzal, ami éppen kéznél volt: szalmával, mohával vagy falevelekkel.
Fürdési szokások
A fürdés ritkaságszámba ment, különösen azokon a vidékeken, ahol nem voltak közfürdők. A kellemetlen testszag ellenére a rendszeres tisztálkodás nem volt megszokott. A rómaiak gyakran látogatták a közfürdőket, a skandinávok higiéniai és spirituális okokból egyaránt mosakodtak, néhány szerzetesrend pedig vallási rituáléi közé iktatta a mosdást. A tehetős európaiak néha megfürödtek, de a túl gyakori fürdést egészségtelennek vélték. Amikor mégis fürödtek, a családok rendszerint ugyanazt a fürdővizet használták, ami nem tette túl kellemes élménnyé a dolgot annak, aki utolsóként került sorra.
A köznép természetes vizekben – patakokban, tavakban vagy forrásokban – fürdött, így a tisztálkodás gyakran a melegebb hónapokra korlátozódott. Télen a kihűlés és a hideg okozta tüdőgyulladás veszélye miatt sokan hosszú ideig mellőzték a mosdást.
Szappankészítés a középkorban
A középkori szappant bármilyen hozzáférhető anyagból készítették, például faggyúval vagy olajjal, esetenként mésszel kevert fahamuval. A szappantömbökhöz gyakran adtak szárított gyógynövényeket és illatanyagokat, mint például levendulát. Az egyszerű emberek lúgot használva készítettek szappant, ami olyan erősen maró volt, hogy ha túl erősen dörzsölték vele, akár fel is sérthette a bőrt.
Foghigiénia
A középkori fogászat gyerekcipőben járt. A fogkeféket letört végű fapálcikák vagy porított mészkővel töltött, rágcsálásra szánt rongydarabkák helyettesítették. A rendszeres fogmosás sokáig nem volt elterjedt gyakorlat Európában, mivel illetlennek számított.
Emiatt sok ember foga tönkrement, a tehetős európaiak pedig egészséges fogakat vásároltak a szegényektől, hogy helyreállítsák a mosolyukat. E fogak rögzítésének módszerei nem voltak a legjobbak, sőt, valószínűleg elég hátborzongatóak lehettek. Csak a XVII. században adtak ki egy fogápolásról szóló könyvet, amely a fogszuvasodást „fogférgekként” írta le. A fogkefék tömeggyártása pedig csupán 1780-ban indult meg.
Fogamzásgátló szerek
Kolumbusz az 1492-es expedíciója után véletlenül behurcolta Európába a szifiliszt. A betegség néhány év alatt az egész kontinensen elterjedt. Akkoriban az óvszer, mai ismert formájában, még nem létezett; az első feljegyzett gyártás a XVII. századból származik. Ásatások során korai példányokat tártak fel, amelyeket vékony bőrből vagy állati belekből készítettek. Például a Dudley-kastély leletei azt mutatják, hogy a XVII. század közepén a királyi gárda katonái viseltek ilyeneket, valószínűleg a nemi betegségek elleni óvintézkedésként.
A terhesség megelőzésére a nők „fogamzásgátló dugókat” – szivacsokat – használtak, amelyeket a méhnyakba helyeztek. Emellett az ókori és középkori orvosok, köztük Arisztotelész is, beszámoltak különböző anyagok „vágyölőként” való használatáról. Hogy csillapítsák férjük szexuális étvágyát, a nők ezeket az ételeikbe keverték. Hozzávalóként fekete áfonyát, póréhagymát, kerti liliomot, koriander- és salátamagot, rutát és kámfort alkalmaztak.
Abortuszok
Az emberiség történelme során a nők zugabortuszokhoz folyamodtak, amelyeket gyakran maguk hajtottak végre. Kétségbeesett próbálkozásaik során bármilyen hegyes tárgyat bevethettek, például kötőtűt vagy orsót. Emellett a nők mérgező keverékeket fogyasztottak, úgymint jódot, glicerint vagy higanyt; Kínában az utóbbit egyenesen a méhbe juttatták. Ezek a módszerek veszélyesek voltak, és gyakran végződtek tragikusan mind a magzatra, mind a nőre nézve.
Menstruációs higiénia
Az ókori Egyiptomban a nők papiruszba tekert fapálcikákból készítettek tamponokat. A római nők, akik hozzájutottak a gyapothoz, vattapamacsokat használtak. A középkori európai nők a szoknyájuk derékrészéhez erősített textilbetétekkel birkóztak meg a menstruációs vérzéssel. Ezeket a betéteket gyakran, naponta akár tízszer is mosni és cserélni kellett. Csak az első világháború idején kezdtek a nővérek nedvszívó sebészeti kendőket használni, ami megalapozta a modern menstruációs higiéniai eszközök kifejlesztését.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
