Tudsz valamit arról az anyagról, hogy pechblende?
Hogyhogy nem?
Micsoda szégyen!
Én például már 20 perce tudok róla!
Különben a fejemet teszem rá, hogy erről az anyagról a hivatásos vegyészek 90%-a sem tud semmit. Bár ha egy másik, elterjedtebb nevén nevezném, akkor mindenki azt mondaná:
– Miért nem ezt mondtad! Minek hülyítesz?
Meg is fogom nevezni, csak egy kicsit később. Először elmesélem, hogyan fedezték fel.
Mit tudsz Szászországról azon kívül, hogy egykor a szász lovagok páncélozott bádogdobozokban száguldoztak Európa-szerte, és szó szerint és átvitt értelemben is térdre kényszerítettek mindenkit, aki nem értett velük egyet? Amikor ugyanezzel a céllal megjelentek a szlávoknál, azok különösebb erőfeszítés nélkül kicsavarták a kezükből ezt a „térdre kényszerítőt”.
És valószínűleg azt is tudod, hogy Szászország a bányák földje. És ebben teljesen, abszolút, 100%-ig igazad van. Szászország valóban a hegyek és bányák vidéke. Felmerül a gyanú, hogy a szász hegyeket pont ugyanazok a szász lovagok túrták fel, miközben újabb „térdre kényszerítőt” kerestek (de ez nem biztos).
De viccen kívül: Németországnak ebben a Drezda központú, kis területű régiójában hatalmas szén- és vasérckészletek összpontosulnak. Ezért minden magára valamit adó helyi lakos kötelességének érezte, hogy kiásson valamilyen tárnát, és kitermeljen belőle valamit.
Szászország hegyeit keresztül-kasul árkok szabdalják, mert bár rengeteg szenet és ércet rejtenek, maguk az erek nem túl vastagok. A szén után kutatva hosszú és keskeny tárnákat kellett ásni, amelyek gyakran a semmibe vezettek. Az ér egyszerűen elvékonyodott, és a kitermelése már nem érte meg.
Ezért a tárnát egyszerűen bezárták, és másik érceret kerestek. És ez így ment a végtelenségig. A régi bányajáratok pedig… némelyik magától beomlott, mások megmaradtak lyukaknak a földben, ahová évtizedekig, sőt, akár évszázadokig senki be sem nézett.
Elvégre, mit lehetett volna ott csinálni?
Hogyhogy mit?
Hát persze, hogy mászkálni!
Ezt is tették a helyi gyerekek. Hiszen tudod, a kalyibák, építkezések, pincék, régi gyárak, elhagyatott bányák – pont ezek kellenek minden olyan gyerekbandának, amelynek igazi, okostelefon-mentes gyerekkora volt. Így hát a szász srácok kedvenc időtöltése is az volt, hogy bemásszanak valamelyik tárnába, és ott egy jót „kószáljanak”.
1826-ban az egyik szász bányában egy csapat srác „kószált”, köztük egy Josef Riedel nevű fiú. Ő volt a legidősebb a társaságban, és hozzá már nem igazán illett a bányákban mászkálni, de hát mit meg nem tesz az ember a barátaiért!
Hogy mit csináltak ott?
Hát, futkostak, bújócskáztak, játszadoztak. Mígnem a bánya legmélyén Josef bele nem taposott valami sűrű, ragadós trutyiba, ami feketés-zöld hólyagok formájában ült a köveken. Ez a trutyi ragacsos volt, és nagyon hasonlított a… gyantára.
De honnan került gyanta a hegy mélyére?
Ez a kérdés nagyon érdekelte Josefet, mivel ő generációk óta… üvegfúvó családból származott. Apjának egy kis családi műhelye volt, amely a legegyszerűbb, nagyon olcsó üvegedényeket gyártotta.
Ráadásul a fiú egy szakiskolában vegyésznek tanult. Természetesen ez az addig sosem látott anyag nagyon felkeltette az érdeklődését. Fogta hát, és hazacipelte a követ a rátapadt gyantahólyagokkal. A családja csak széttárta a karját, és elküldte őt a… szakiskolába, hogy mutassa meg a tanárának, majd ő megmondja, mi az.
Sajnos a tanárt nem érdekelte a fiú találmánya. Mint kiderült, ezt a „gyantát” minden bányász, mérnök és… vegyész nagyon jól ismerte. „Pechblendének” hívták, ami „szurokércnek” vagy „szurkos álércnek” fordítható („Pech” jelentése „szurok” vagy „gyanta”, „Blende” pedig „ál-” vagy „megtévesztő”).
Senki sem tudta, mi ez, hogyan keletkezik, és mire való. Talán egy bányász megkövesedett végterméke egy nem túl tiszta ebéd után! Mindenesetre azt az utasítást kapta, hogy a „gyantát” dobja ki a legközelebbi szemetesbe.
Amit persze a fiú NEM tett meg.
Újra hazavitte a „gyantát”, és egyszerűen félretette, hátha jó lesz még valamire. Lehet, hogy mégsem egy bányász végterméke…
Aztán jöttek a tanulóévek a szakiskolában, az intézetben, majd a munka apja gyárában vegyészként, végül a gyár saját irányítása. És amikor a fiú maga vette át a termelés irányítását, eszébe jutott az a különös „gyanta”.
Ez nem véletlenül történt. Szászországban ugyanis rengeteg apró üveggyártó műhely működött, amelyek egymással versengtek, olcsó és meglehetősen silány minőségű edényeket gyártva. Csak a legerősebb maradhatott talpon, és ezt felismerve Josef kísérletezni kezdett, hogy új színeket találjon az üvegének.
Ekkor gondolt egyet:
– Miért ne próbálnék meg egy darabkát tenni ebből a „gyantából” az üvegbe? Hátha kisül belőle valami!
És mennyire igaza lett!
Nemcsak hogy kisült belőle valami, de egyenesen nagyszerű lett!
Miután a „gyantát” az olvadt üveghez adta, az egy határozottan sárgás-aranyszínű árnyalatot kapott. Olyan gyengédet, élénk, szivárványos fénnyel, amilyet még soha senki nem tudott előállítani. Ha pedig egy kicsit több „gyantát” tett az üvegbe, a sárga szín élénkzöldre váltott.
A különleges zöld és sárga színű üvegedényeket Josef Riedel gyönyörű felesége tiszteletére nevezte el annagrünnek és annagelbnek.
Amikor Riedel egy kiállításon bemutatta különleges üvegét, az bombaként robbant. Gyára egy csapásra híres lett, az annagrün és annagelb márkájú edények pedig a világ legkeresettebb üvegárui lettek. Az emberek hajlandóak voltak BÁRMENNYI pénzt megfizetni értük.
Riedel gyára 1830 és 1848 között gyártotta a sárga és zöld üvegét, a titkot a legszigorúbban őrizve. 1848-ban azonban teljesen véletlenül fény derült rá, amikor egy berlini vegyész meglátogatta Riedel üzemét.
Abban a bizonyos „gyantában” felismerte… az uránt.
Mint kiderült, ezt már 1789-ben felfedezte Martin Klaproth német vegyész, aki a „szurokércből” egy új anyag koncentrátumát vonta ki, és az Uránusz bolygó tiszteletére nevezte el.
És csak 110 évvel később, 1898-ban tudott Pierre és Marie Curie egy darab, a brandenburgi Barnim városka bányáiból származó szurokércből uránt, polóniumot és rádiumot kivonni, és ekkor fedezték fel magát a radioaktivitás jelenségét is – igen-igen, a pechblende másik neve uránszurokérc, ezt nem akartam elárulni a cikk elején.
Így történt, hogy egy kisfiú felfedezése – aki csak „üveget főzött” a talált anyagból – végül az uránt a kor legfejlettebb laboratóriumainak kutatási tárgyává tette, mára pedig korunk egyik legfontosabb vegyi anyagává vált.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
