Ez alól Pán Péter története sem kivétel. Gyerekkorban a fantáziánk sokkal gazdagabb, és minden sarkon csodák várnak ránk. Nem is csoda, hogy van, aki egyáltalán nem akar felnőni. Így született meg az örök fiú története, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik…
A sok gyerek által kedvelt varázslatos Sohaországról szóló könyvet James Matthew Barrie a bátyjának, Davidnek ajánlotta, aki 13 évesen meghalt. Egy tragikus jégen történt baleset miatt David örökre gyerek maradt a családja szemében, és az a gondolat, hogy van egy fiú, aki sosem nő fel, mélyen bevésődött a leendő író tudatába.
Hogy megvigasztalja édesanyját, James elkezdte bátyja ruháit hordani, és utánozni a viselkedését. Később az édesanyjáról szóló „Margaret Ogilvy” című regényében megírta, hogy belépett a szobába, mire édesanyja reménykedve megkérdezte: „Te vagy az?”, amire ő azt válaszolta: „Nem, anya, én vagyok”.
Minden mű, ami Pán Péterről szól a XX. században keletkezett, de maga a szerző és az alkotásai inkább a viktoriánus korhoz tartoznak.
A viktoriánusok úgy gondolták, hogy a gyermekkor nem csak az ártatlanság időszaka, hanem az az idő is, amikor a gyermek különösen közel áll a természethez és a „más világokhoz”. Az olyan témák, mint a gyermekek korai halála, megszokottak és hétköznapiak voltak az akkori kor világlátásában.
Az eredeti meséből tudjuk, hogy az „örök fiú” a hetedik születésnapján elszökött a szüleitől. Visszament a Kensington parkba (egy angol királyi parkba), ahol összebarátkozott a tündérekkel és a manókkal:
„— Meghallottam, ahogy anya és apa arról beszélgetnek, hogy mi leszek, ha felnövök és nagy férfi leszek. Én pedig egyáltalán nem akarok nagy férfi lenni. Én mindig kicsi akarok maradni és játszani. Ezért elszöktem, és a tündérek között telepedtem le a Kensington parkban.”
Valószínűleg Péter meghalt, és a lelke visszatért a Kensington parkba. A történet szerint minden kisbaba madárként születik ott, és csak aztán változnak gyerekekké. A felnőtt madarak viszik őket a szüleikhez…
Ebben a parkban Péter kapta el a babakocsiból kiesett kisfiúkat, akikkel együtt elmentek a varázslatos országba. Azonban jegyezzük meg, hogy Pán Péter világában nem léteztek „elveszett lányok”, mert ahogy a főhős magyarázta, a lányok túl okosak ahhoz, hogy kiessenek a babakocsiból.
Összességében tehát Pán Péter a gyerekek vezetője volt a holtak világába.
„Meghalni – az is egy nagy és érdekes kaland” ~ Pán Péter.
Péter fuvolán játszik, mint a Patkányfogó, aki a fuvola játékával vezeti ki a gyerekeket a városból. Még a „Pán” (Pan) vezetéknév is az ókori görög Pán istenre utal – az erdők, mezők és legelők szellemére.
Pán Péter is a természet gyermeke. Fuvolán játszik, növényi ruhákat visel, és a vadonban él.
Pán Péter tud repülni (még ha a tündérek varázsporának segítségével is). Ráadásul ezt a képességet más gyerekeknek is át tudja adni. A Sohaországba való utazásuk a mennybemenetellel hasonlítható össze – az égbolton keresztül repülnek a varázslatos szigetre, ahol egyszerű gyermeki örömök várnak rájuk.
Úgy is gondolhatjuk, hogy Péter valójában Kharón, a lelkek révésze, aki átvisz a túlvilágra, Sohaország pedig egy purgatórium, ahol a lelkek a pillanatukra várnak, hogy a pokolba/mennybe kerüljenek.
Azonban hamarosan kiderül, hogy a sziget vad és veszélyes hely, ellenséges kalózok és indiánok lakják, valamint gonosz tündérek és sellők is.
A szigeten Pán Péter irányít mindent és mindenkit. A szigeten élő gyerekek igazi háborút vívnak a kalózokkal. Számukra teljesen megszokott dolog, hogy egy-egy összecsapás után feltörlik az ellenség (vagy a saját) vérét a házuk padlójáról, vagy holttesteket találnak az erdőben!
Ráadásul Csingiling tündér, féltékenységi rohamában megpróbálta megölni Wendyt, amikor az először megjelent a szigeten.
Péter nagyon igazságtalanul bánt Kampó kapitánnyal is. Levágta a kezét, és megetette egy krokodillal. Azóta a krokodil vadászik Kampóra, és arról álmodozik, hogy egészben lenyeli.
A tudatunkban gyökeret vert a kalóz-gonosztevő képe, de valójában sokkal több együttérzést vált ki, mint Pán Péter.
Wendy, aki a varázslatos szigeten a gyerekek közé kerül, szó szerint elveszíti gyermeki gondtalanságának utolsó morzsáit is, és egyfajta „anyukává” válik a fiúk seregének. Hát nem a női sors metaforája ez?…
Pszichoanalitikai szempontból Péter az öntudatlan (az ember tudatának körén kívül eső mentális folyamatok és jelenségek összessége).
Wendy ezzel szemben a szuperego – a szülői elvárások és társadalmi normák összessége. Ő veszi át a közvetítő szerepét a gyerekek és Pán között, enyhítve annak zsarnokságát.
Csodálatos, ahogyan ez a depresszív történet a tömegkultúrában vidám kalanddá és a gyermeki fantázia himnuszává változott. Pán Péter neve már régóta egybefonódott a kultúránkkal. A pszichológiában még egy diagnózist is elneveztek róla – a Pán Péter-szindrómát.
Ebben a „betegségben” azok az infantilis emberek szenvednek, akik nem akarnak felnőni, és félnek a felelősségtől (megjegyzem, hogy ez a szindróma a pop-pszichológiához tartozik, és egyetlen diagnosztikai kézikönyvben sem szerepel).
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
