Ezek közé a titokzatos helyek közé tartozik az Envaitenet-sziget is, amely arról vált hírhedtté, hogy évszázadok óta rejtélyes módon tűnnek el róla emberek.
A neve, amely lefordítva annyit tesz: „Visszatérés nélküli”, csak tovább erősíti a hely misztikus és veszélyes hangulatát.
A rejtélyes sziget holléte
Ez a kis sziget a Rudolf-tavon (mai nevén Turkana-tavon) található, Kenya északi részén. Első pillantásra semmiben sem különbözik a többi szigettől: hossza 11 kilométer, szélessége pedig 5 kilométer.
Az éghajlat enyhe, a táj festői, a növényzet gazdag, homokos partjai pedig tökéletesnek tűnnek a pihenéshez. Azonban ami rögtön szembetűnik, az az állatok és madarak teljes hiánya; a sziget egyetlen állandó lakói a kígyók.
Az Envaitenet további furcsasága az élénk, smaragdzöld növényzet. Időnként azonban sűrű köd borítja be a szigetet, és ilyenkor az élénk színei szürkésfehér árnyalatokká fakulnak, rejtélyes légkört teremtve. Ezek a misztikus változások csak tovább erősítik ennek a különleges szigetnek az egyediségét és a benne rejlő titkokat.
A kenyaiak igyekeznek elkerülni az Envaitenet-szigetet, és elvetik a betelepítés vagy turistaövezetek kialakításának gondolatát. Ez a legendákkal övezett, hírhedt, elhagyatott földdarab nemcsak a mítoszok miatt áll üresen, hanem olyan valós események miatt is, amelyek a mai napig előfordulnak.
Az otthonaikat elhagyó emberek
A Rudolf-tó környékén élő helyi törzsek távol tartják magukat ettől a szigettől, mert átkozottnak hiszik. Neve, az Envaitenet, az el-molo törzs nyelvén azt jelenti: „visszatérés nélküli” vagy „a sziget, ahonnan nem térnek vissza”. Bár a szigetnek más nevei is vannak, például Déli-sziget, a baljós hírneve ettől nem változik.
Eme zord hely közelében élők úgy mesélik, hogy az őseik valamikor a szigeten laktak. Szokásos, nyugodt életet éltek: halásztak, vadásztak, sőt, még a szárazföldi szomszédokkal is kereskedtek.
Idővel azonban egytől egyig hátborzongató és furcsa dolgokról kezdtek beszámolni, amelyek állításuk szerint a szigeten történtek. Állítólag éjszakánként a helyiek fénylő emberi árnyakat láttak, és rémisztő nyögéseket, sikolyokat hallottak a sziget mélyéből felszűrődni.
Az ilyen „éjszakák” után az emberek hirtelen megbetegedtek, és órákon át feküdtek, mintha kómában lennének, képtelenül arra, hogy akár csak az ujjukat is megmozdítsák. Sokan állítólag minden ok nélkül meghaltak, a várandós nők pedig mumifikálódott csecsemőket hoztak világra. Ezért egy idő után az emberek egyszerűen felhagytak azzal, hogy a szigetre utazzanak és ott éljenek.
Néhány bátor fickó a part menti faluból elhatározta, hogy átmegy a szigetre, hogy kiderítse, mi történt ott.
Érkezéskor egy elhagyatott falut találtak, ahol a kunyhók tele voltak különféle használati tárgyakkal. Egy kialudt tűz mellett érintetlen, rothadó hal hevert, és minden kunyhó sarkában gondosan odakészített íjak és nyilak voltak. Azonban sehol semmi jele nem volt az életnek – az emberek egyszerűen köddé váltak.
A szigeten töltött idő alatt a férfiak észrevették, hogy nemcsak a lakók tűntek el, hanem a vadon élő állatok is, amelyek egykor benépesítették ezt a vidéket. Már madarak sem jártak erre. Nyugtalansággal a szívükben gyorsan elhagyták ezt a vészjósló helyet, nem akarták kísérteni a sorsot. Az egykor élettel teli kunyhók érintetlenül maradtak, őrizve múltjuk sötét titkait.
A nyomtalanul eltűnt expedíció
A szigeten történt rejtélyes eltűnések második története 1935-re nyúlik vissza, amikor egy kéttagú brit antropológiai expedíció indult a titokzatos vidék felfedezésére. A kutatók, Martin Sheflis és Bill Dyson, megbeszélték, hogy minden este lámpagyújtással jeleznek a tó partján várakozó kollégáiknak.
Két héten át minden rendben ment: a kutatók szorgalmasan dolgoztak a szigeten, és a lámpák minden éjjel felvillantak. Hamarosan azonban a jeladások hirtelen abbamaradtak. Erősen aggódva az expedíció parton maradt tagjai elindultak felkutatni barátaikat, de a szigeten a tartózkodásuknak semmi nyomát sem lelték. Kétségbeesésükben jelentős pénzt ajánlva felfogadtak helyieket, hogy segítsenek, akik napokon keresztül fésült át a szigetet, szó szerint minden követ megmozgatva.
A máig kísértő rossz hírnév
A helyi hatóságok sem maradtak közömbösek a kutatók eltűnése iránt, és egy repülőgépet rendeltek ki a kereséshez. Ez több napon keresztül repülte körbe a szigetet, de a kutatás eredménytelen maradt. Sheflis és Dyson, valamint minden felszerelésük, örökre, nyomtalanul eltűntek.
Ez a rejtély megoldatlan maradt, újabb fejezettel bővítve az Envaitenet-sziget sötét krónikáját.
Azóta a rejtélyes Envaitenet-sziget meglátogatására tett több kísérlet is sikertelenül végződött. A 20. század végén két német és holland magánexpedíció tagjai is nyomtalanul eltűntek.
Hasonló sorsra jutott az el-molo törzs is, amelynek tagjai, megelégelve a szamburu törzzsel való konfliktusokat, úgy döntöttek, hogy ezen a lakatlan szigeten keresnek menedéket. Eleinte minden rendben ment náluk: kecskéket vittek magukkal, tenyésztették őket, halásztak, és időnként meglátogatták a szárazföldön élő rokonaikat. Hamarosan azonban ők is eltűntek, akárcsak a korábbi csoportok.
A szigeten csupán elhagyatott kunyhók és elvadult kecskenyájak maradtak, amelyek gondtalanul kóborolnak a vidéken, hiszen senki sem vadászik rájuk. A helyi törzsek az Envaitenet-szigetet a termékenység istennője megkövült testének tartják, és úgy vélik, hogy ez a föld szent és lakhatatlan.
Létezik egy tudományos hipotézis is, miszerint a sziget vulkanikus eredetű. A Rudolf-tóból (Turkana-tóból) olyan gázok szabadulhatnak fel, amelyek hallucinációkat okozhatnak az embereknél. Ilyen állapotban az ember elveszítheti az önkontrollját és könnyen a vízbe eshet. Azonban kevesen hisznek ebben a magyarázatban, mivel a tó szárazföldi partjain élő emberekkel még soha nem történt ilyesmi.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
