Ez a csodálatos trükk, amit már az XIX. században is ismertek, sokáig csupán egy vicces mutatvány maradt. A magyarázatot a jelenségre csak a XX. században tudta megadni a szovjet tudós, Pjotr Rebindér, akinek a felfedezése forradalmasította az anyagtudományt.
A tudós, aki megelőzte a korát
Pjotr Rebindér (1898–1972) sorsa nem volt egyszerű. Asztmája miatt Svájcban kellett töltenie gyermekkorát, de miután visszatért Oroszországba, rendkívüli képességekről tett tanúbizonyságot: két karon is – a matematikai és a kémiai szakon is – magánúton szerzett diplomát.
1928-ban, egy nemzetközi fizikai kongresszuson mutatta be a világnak a felfedezését: a szilárd testek szorpciós szilárdságcsökkenésének jelenségét, amit később Rebindér-effektusnak neveztek el. Ennek a lényege az, hogy bizonyos folyadékok a szilárd anyag felületére kerülve csökkenthetik annak szilárdságát, ezzel megkönnyítve az alakváltozást és a törést.
Azonban a hazájában eleinte nem értékelték a munkáját. 1932-ben a „Pravda” című újság egy lesújtó cikkel jelent meg, amelyben a kutatásait „haszontalanoknak, sőt, károsnak” nevezték. Ennek ellenére a kollégák támogatásának köszönhetően 1933-ban a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja lett.
Ettől a pillanattól kezdve felfelé ívelt a karrierje, bár néha érte vád is. Rebindért 1949-ben le is tartóztatták. Tudományos kémkedéssel gyanúsították. De aztán eszükbe jutottak a korábbi érdemei. A második világháború idején a tudós kidolgozta egy öngyulladó folyadék receptjét, amelyet az ellenséges tankok ellen használtak, valamint egy új típusú gépzsírt a páncélos járművekhez, ami nem szilárdult meg és nem sűrűsödött be fagyban. A fronton Rebindér receptjei alapján készült keverékeket is alkalmaztak. Ezeknek köszönhetően a gázmaszkok lencséi nem párásodtak be alacsony hőmérsékleten. A háború utáni időszakban pedig a Rebindér-effektus adta az alapját egy új tudományterületnek: a fizikokémiai mechanikának.
Jól elfeledett régi tudás
Az effektus leglátványosabb és legszemléletesebb bemutatása az, amikor egy sima ollóval, víz alatt vágsz (gyakorlatilag lepattintasz) üveget. Így szinte bármilyen alakzatot ki tudsz vágni az üvegből.
Ez a módszer már régóta ismert volt. 1928-ban már rég nem volt új.
„Ez a csodálatos titok – az üveg nyírásának és vágásának a képessége ollóval, mintha csak egy mappa lapja vagy papír lenne – messze nem újdonság, már régóta ismerik a gyerekek. A titok egyébként végtelenül egyszerű. Annyi a lényeg, hogy nem a levegőn, hanem a víz alatt kell vágni az üveget, azaz egyszerűen csak be kell meríteni a teljes üvegdarabot, az ollót és a kezet a vízbe, és ott, minden kétely és habozás nélkül, teljes magabiztossággal kell elkezdeni vágni a szükséges üvegdarabot. Az üveg, amely a szabad levegőn annyira konok, a víz alatt teljesen szelíden és engedelmesen morzsolódik az olló között” – mesélte egy ismeretlen szerző a „Az üveg vágása ollóval” című cikkben, amely még egy első világháború előtti újságban jelent meg.
Annak ellenére, hogy a fenti újságcikk megjelenése óta több mint száz év telt el, a lényeg nem változott. A Rebindér-effektus eléréséhez feltétlenül szükséges a szilárd test érintkezése egy folyékony közeggel. A korróziótól vagy oldódástól az különbözteti meg az effektust, hogy a közeg eltávolítása után a test visszanyeri eredeti paramétereit, és hogy gyorsan – rögtön a folyadékkal való érintkezés után – jelentkezik.
Szóval, fognod kell egy darab üveget és belemerítened a vízbe. A mélységnek, ameddig a munkadarabot bemeríted, nincs jelentősége (a nyomás nem befolyásolja a Rebindér-effektus létrejöttét). Az ollót is engedd bele a vízzel teli edénybe. Kezdheted is!
Valóban lehetséges ollóval vágni az üveget. De számolnod kell vele, hogy még vízben sem túl könnyű ezt megcsinálni. Nem olyan könnyű azért, mint egy papírlapot felvágni! A folyamat lassan fog haladni, milliméterről milliméterre. A megálmodott üvegforma elkészül, de csak akkor, ha kitartó vagy.
Meg kell jegyezni, hogy az ilyen üvegvágás után a szélek kissé „szaggatottak” lesznek, ezért később további megmunkálásra lesz szükség.
