A németek csak 1943-ban vették észre, hogy valami nem stimmel a tankjuk szürke festékével: miért döntöttek úgy, hogy lecserélik, és miért volt eleinte szürke a tank?

Mint kiderült, nemcsak azok a varrónők törtek borsot a németek orra alá, akik olyan hideg egyenruhát varrtak, amelyben csontig fagytak a kegyetlen februári fagyokban, hanem a mázolók is, akik szürkére festették a német tankokat.

Hogyan alakult úgy, hogy a német tankok szürkék lettek, és mondhatni álcázás nélkül vonultak a csatatérre? És a legfontosabb – miért pont ezt a színt választották? Pontosan erről szeretnénk ma mesélni neked.

Minden ország haditechnikáját valamilyen különleges módon festik le. Ennek két elég fontos oka van.

• Az első – a festék megóvja a fémet a korróziótól és meghosszabbítja a harcjármű hatékony élettartamát.
• A második – a megfelelő színválasztás álcázó hatást biztosít. De ha megnézzük, hogyan voltak lefestve például a szovjet és a német tankok a második világháború idején – észrevehetünk egy furcsa dolgot. A Szovjetunióban jellegzetes zöld színűre festették őket, míg a németek szürkéken közlekedtek.

És ez azért érdekes, mert nem különböző helyeken harcoltak – hanem ugyanazokon a területeken, egymás ellen. A logika szerint pedig az álcázó festésnek mindkét félnél azonosnak kellett volna lennie.

Joggal merül fel a kérdés: a náciknál talán színvakok döntöttek a tankok színéről, akik nem értették, mi lenne a jó választás? Dehogyis! Akkor mégis miért pont a szürke mellett döntöttek?

Minden a tervezésen múlt

Azért tehát, hogy megnehezítsék az ellenség számára a tank felderítését, és a lehető legproblémásabbá tegyék annak követését és a célzást – a tankot a környezet színére kell festeni.

Ráadásul már a gyártási szakaszban készült alapfestésnek is az álcázást kell szolgálnia – arra az esetre, ha a harcok során a később felvitt festék esetleg nem tartana sokáig. Ezt a színt attól függően választották ki, hogy milyen körülmények között tervezték a harci cselekményeket folytatni.

Mi volt a szovjet emberek szülőföldje? Igen – erdők és mezők! Ők a nyílt mezőn – egyszerűbben szólva a természetben – készültek megütközni az ellenséggel. A Szovjetunióban a tanktervezők pontosan ugyanígy gondolkodtak. Ezért a gyári festés alapszíne a 4BO volt – egy zöld árnyalat, amely megfelelt az orosz tájak alapszínének.

A német fejlesztők fejében egészen más tervek voltak. Európa elég sűrűn lakott volt már akkor is, így nagy kiterjedésű természetes területekről már akkoriban sem igazán lehetett beszélni.

Ezért a „friccek” nem a tágas területekért, hanem a lakott településekért harcoltak. És véleményük szerint a legjobb alapszín választás egy harcjármű számára az ilyen körülmények között éppen a sötétszürke, amely hivatalosan a RAL 46 nevet kapta, más néven Dunkelgrau. Ez kevésbé feltűnő az utak és épületek között.

Finomhangolás a körülmények szerint

Természetesen az alapfestés csak háttér volt, amelyre az elképzelés szerint a harcjárműveket az adott körülményekhez igazítva festették át. Például télen mind a szürke, mind a zöld tank messziről észrevehető a hóban, és kiváló célpont lenne.

Ezért a szovjet tankosok vízzel hígított meszet használtak, amelyhez, ha sikerült, krétát, kaolint és gipszet adtak – így a tank teste fehérré- és észrevehetetlenné vált az ellenség számára.

A németeknek is megvoltak a saját változataik a járművek átfestésére. Ha a harcok a természetben folytak az év meleg időszakában, akkor a tankok álcázásához maguknak a legénységeknek kellett volna a helyszínen matt zöld színűre festeniük a technikát. Ezzel minden rendben is lett volna.

Ám ez azonban csak elméletben volt így – a gyakorlatban másképp alakult.

Szürkék a zöldek ellen

A német hadseregek a technikai fölényre és az ennek segítségével elérhető gyors győzelemre építettek. És kezdetben ez így is volt – a németek technikai fölénye a földön és a levegőben vitathatatlan volt. Ezért nem törődtek semmiféle álcázással – „jó lesz az úgyis, mindegy, hamarosan úgy is győzünk”.

A szovjet tankokat a lehető legnagyobb sebességgel gyártották, és a helyszíni „kipofozásukra” egyáltalán nem volt idő. Ezért a technika abban a formában ment harcba, ahogyan a gyárban elkészítették.

Így alakult, hogy a csatatereken kezdetben a tankok színe nem olyan volt, amilyet a környezet megkövetelt volna. Hanem olyan, amilyenre a gyári körülmények között festették őket. És nem álcázottak harcoltak álcázottak ellen – hanem szürkék a zöldek ellen.

És csak 1943-ra kezdett el tudatosulni a német stratégákban, hogy ez az egész háborúsdi kicsit elhúzódik – és a festésre talán jobban oda kellene figyelni. A szovjet oldalon pedig megjelent a lehetőség és az erőforrás nemcsak arra, hogy maximális sebességgel gyártsák a technikát, hanem arra is, hogy a helyszíneken nagyobb figyelmet fordítsanak annak álcázására.

És te mit gondolsz – sokat számít a valódi csatákban, hogy milyen színűre vannak festve a fegyverek, ágyúk és páncélozott járművek? Vagy teljesen mindegy – csak lőjön? Mondd el a gondolataidat hozzászólásban!