De valójában egyeseknél a csontvázat, az izmokat és a bőrt is átalakítja – vagyis a teljes anatómiát. Ebben a válogatásban pont öt ilyen szakmára mutatok példát.
A nyilvánvalót rögtön vessük is el: persze, a sportolók és a súlyemelők teste megváltozik, ahogy alkalmazkodik a terheléshez. De én most kevésbé közhelyes példákat választottam.
Balerinák: amikor a szépség… csontokat követel
Egy kollégám, aki gyerekkorában balettozott, mondott egy találó mondatot:
„A balett a könnyedségnek álcázott fájdalom művészete.”
Ha szakmai szemmel nézzük, minden plié és grand jeté mögött egy törékeny, spiccicipő által meggyötört lábfej áll.
Harmincéves korára szinte minden balerina tudja, mi az a hallux valgus (bütyök) – az a bizonyos csontkinövés a nagylábujj tövénél. Az ízület elmozdul, a bőr megkeményedik, és olyan plusz szezámcsontok jelennek meg, amelyeket a természet nem oda tervezett. A csontok megerősödnek, a szalagok viszont épp ellenkezőleg: meggyengülnek.
A végeredmény? A gyönyörű lábak, amelyektől elámul a közönség, az előadás után gyakran jégbe vannak bugyolálva.
A balerinák így viccelődnek:
„A színpadi szépséget két görbe lábujj és egy doboz fájdalomcsillapító tartja össze.”
A balerina teste mégis az alkalmazkodás lenyűgöző példája. Megtanul egyensúlyozni akkor is, amikor a szalagok már nem tartanak, és megőrzi a kecsességet akkor is, amikor a fájdalom már rég a koreográfia részévé vált.
Paradox módon a lábfejet érő hatalmas terhelés ellenére a balerinák talpának érzékenysége csak fokozódik.
Kutatások kimutatták, hogy a balett-táncosok talpának megvastagodott szarurétege nemcsak védi a lábat, hanem fokozza a felületi rezgésekkel szembeni érzékenységet is – a balerinák még a spiccicipőn keresztül is jobban érzik a padlót. Ez pedig elengedhetetlen a szakmájukban.
A fájdalom azonban életük végéig elkíséri őket. Nem csak a csontok deformációjáról van szó. Ez hatással van a járásukra, és így az izmaikra is (amelyek kénytelenek a terhelést a megszokottól eltérő módon eloszlatni).
Asztalosok: amikor a kéz válik szerszámmá
Ha megnézed egy tapasztalt asztalos kezét, láthatod: a bőr olyan rajta, mintha az idő csiszolta volna simára.
Az állandó súrlódás hiperkeratózist okoz – a szaruréteg akár több milliméteresre is megvastagodhat.
Ezek a „saját bőrből készült kesztyűk” nem éreznek fájdalmat, mégis megőrizték a bámulatos tapintási pontosságot: az asztalos a legapróbb érdesség alapján is képes megkülönböztetni a fafajtákat.
Emellett megjelenik a kézben egyfajta sajátos erő is. Az asztalosok nem egyszerűen csak erősek.
A kézfejük apró izmai náluk hipertrófussá válnak (túlfejlődnek), mivel más embereknél ezeket nem éri ekkora terhelés. Innen ered a kolosszális szorítóerejük – ebben még a tapasztalt erőemelőket és küzdősportolókat is lekörözik.
A tapasztalt asztalosok bőrkeményedésein lévő apró repedések nem begyógyulnak, hanem „edződnek”: ezeken a területeken a sejtsűrűség 2-3-szorosa a normál bőrnek.
De ennek van árnyoldala is. Néha az inak sínylik meg – ínhüvelygyulladás, kéztőalagút-szindróma alakulhat ki. Ez sajátos fájdalommal, vagy épp ellenkezőleg, zsibbadással járhat. A nagy erő pedig váratlanul a kéz gyengeségébe és a mozgáskoordináció romlásába fordulhat át – ez akkor történik, ha az idegek sérülnek. Ráadásul a fapor a légzésnek sem tesz jót.
Persze lehetne kesztyűt húzni, de egy jó asztalos ilyet sosem tenne – abban ugyanis „nem érezni a deszka lelkét”.
Ötvenéves kor felett az asztalos keze olyan, mint egy domborzati térkép: minden vonal a véső nyoma, és minden repedés egy történet.
Ápolók: kezek, amelyek a fájdalom árán is gyógyítanak
Egy ápoló műszakonként több száz mozdulatot, több ezer apró erőfeszítést tesz: katéterek, fecskendők, kötszerek, monitorok. A kezek szünet nélkül dolgoznak, a hát pedig felveszi az „örökös félig hajoló megmentő” pózt.
Idővel kialakul a kéztőalagút-szindróma, a hát- és nyakizmok krónikusan befeszülnek, a kéz bőre pedig a fertőtlenítőktől szárazzá és repedezetté válik.
Naponta több tucat injekció, így az „irgalmas nővér ujjai” megerősödnek, ugyanakkor el is fáradnak.
Ehhez jön még a visszér, az átvirrasztott éjszakai ügyeletek és a szakmai kiégés.
A steril környezetben dolgozó ápolók gyakran tapasztalják az úgynevezett „műanyag ujj” jelenséget – az ujjbegyek elszigetelt zsibbadását, amit a latexkesztyűk állandó szorítása okoz.
Mégis, leggyakrabban épp ezek a kezek hozzák vissza az embereket az életbe. Ez a hivatás paradoxona: mások testét gyógyítani, miközben a sajátjukat lassan elveszítik.
Katonák: amikor a lábbeli erősebb a lábnál
Amíg a balerinák a spiccicipő miatt szenvednek, akkor a katonák a bakancs miatt.
A kemény lábbeli, a több kilométeres menetelések és a háton cipelt golyóálló mellény ideális feltételeket teremtenek a „katonai bütyök” kialakulásához a lábfejen. Ehhez vedd még hozzá a gerincferdülést, az ízületi gyulladásokat és a porckopást.
A sereg nemcsak a testet, hanem a pszichét is átformálja: az ember megtanulja, hogy robbanáskor a szeme se rebbenjen, utána viszont sokáig nem tud elaludni a csendben.
Érdekes módon a katonáknál még a zsírsejtek is átrendeződnek.
Azoknál, akik a sarkvidéken vagy extrém hidegben szolgáltak, a lábakban sajátos zsírvándorlás figyelhető meg: a bőr alatti zsírszövet közelebb húzódik a csontokhoz, hogy jobban tartsa a hőt.
Negyvenéves korára egy katona szervezete tíz évvel öregebbnek számít. Ezért mennek persze korábban nyugdíjba is – a katonák komoly áldozatot hoznak az egészségükkel.
És míg a balett hajlékonyabbá teszi az embert, a sereg keményebbé. De mindkét hivatás ugyanolyan mély nyomokat hagy a csontokban.
Szabadtüdős búvárok: a szervezet, amely megtanult nem lélegezni
Amíg mi a negyedik emeletre vezető lépcső után kapkodjuk a levegőt, a szabadtüdős merülő (freediver) nyugodtan fekszik a medence fenekén, és percekig nem vesz levegőt. És nem, ő nem mutáns – csak edzéssel hozzászoktatta a szervezetét az oxigénhiányhoz (hipoxiához).
A szabadtüdős merülők olyan búvárok, akik nem használnak palackot. Mindent a saját szervezetük tartalékaiból oldanak meg!
Az évek során a testük a víz alatti evolúció laboratóriumává válik.
Egy fontos alkalmazkodás a lép megnagyobbodása (folyton alábecsüljük ezt a fontos szervünket!).
A lép a búvároknál kulcsszerepet játszik a légzésvisszatartásban. Fő funkciója a tartalék vörösvértestek tárolása és a véráramba juttatása, amelyek oxigénnel dúsítják a vért. Lényegében úgy működik, mint egy beépített oxigénpalack.
Több mint 10 év edzés után a lépük 20%-kal (!) nagyobb, mint egy átlagemberé.
A tüdejük kapacitása nyolc-tizenegy literre nő, a mellkasuk mozgékonnyá válik, a rekeszizom pedig olyan, mint egy rugó. A szívük takarékosabban dolgozik: a bradikardia (lassú szívverés) révén a pulzusuk percenként 40-re csökken, a vér pedig az agy számára spórolja az oxigént.
Ez az alkalmazkodás a szárazföldön is hasznos. A felszínen egy ilyen ember ritkábban és nyugodtabban vesz levegőt, és úgy tűnik, mintha eleve a csendre tervezték volna.
Ezek a történetek mind arra emlékeztetnek, hogy a testünk is egyfajta életrajz. Minden szakma a saját betűtípusaival írja ezt a könyvet: bőrkeményedésekkel, csontkinövésekkel, hegekkel.
A munka nemcsak kenyeret ad, hanem lassan átírja az anatómiánkat is. És talán éppen ezért van az, hogy a jellem még a röntgenfelvételen is látszik.
