Lehet fehér cápa vagy akár cetcápa, nem számít – igazi szörnyetegek! Azonban a tenger mélyén lapul valaki más is, aki legalább ennyire vad és vérszomjas, mégis szinte teljesen ismeretlen: ő a sárgaúszójú tüskésmakréla.
Ez a fenevad joggal számít csúcsragadozónak, rettegésben tartja az egész ökoszisztémát, és azokat a híres cápákat néha egyszerűen csak szórakozásból öli meg. Ja, és egyébként emberekre is rátámad!
Az óriás, sárgaúszójú tüskésmakréla, más néven ulua, egy valóságos tengeri torpedó, fogakkal és kifejezetten ellenszenves természettel megáldva. Ne haragudj, de pont úgy fest, mint egy karikatúrába illő, tesztoszterontól túlfűtött izompacsirta: csupa izom, agresszió, és egy megmagyarázhatatlanul elborult tekintet.
És pontosan így is viselkedik: a tüskésmakréla lételeme, hogy valakibe belekössön. Ezek a halak akár 180 centiméter hosszúra is megnőhetnek, és súlyuk elérheti a 80 kilogrammot – ekkora méretekkel pedig tényleg szinte bárkivel kikezdhetnek. Add hozzá a rémisztő fogakat, a lenyűgöző sebességet, a kiváló manőverezőképességet és a nem mindennapi erőt – és máris úgy tekintenek minden más vízi élőlényre, mint egy kiadós ebédre.
És tulajdonképpen ez így is van. Az Indiai- és a Csendes-óceán trópusi vizein a tüskésmakrélák foglalják el a tápláléklánc csúcsát. Ez a hal számos stratégiát bevet, hogy romboljon és fosztogasson: lesből támad, adrenalintól fűtött hajszába kezd, vagy éppen pimaszul elorozza mások zsákmányát.
A tüskésmakrélák minden lelkiismeret-furdalás nélkül lopják el a fókák és cápák zsákmányát. Az ulua kiszemel egy másik, éppen vadászó ragadozót, és egyszerűen kivár. Amikor az ekapja az áldozatát, a karanksz máris ott terem, és lecsap – bumm! Ebben a pillanatban a hal akár 60 km/h-s sebességre is képes felgyorsulni, így a meglopott ragadozónak esélye sincs felfogni, hogy rászedték! És próbáld csak bizonygatni, hogy ez nem volt sportszerű – könnyen te lehetsz a következő áldozat.
A tüskésmakrélák még az égen is igyekeznek átvenni az uralmat! Az ulua azon kevés halfajok egyike, amelyek célzottan madarakra vadásznak. Mindezt ráadásul röptükben teszik! Az ulua nemcsak egyszerűen utánaveti magát a zsákmánynak, hanem összetett matematikai számításokat végez: felméri, merre tart a madár, mekkora a súlya, mekkora távolságot tesz meg adott idő alatt – mindezt ösztönösen elemzi, mielőtt végrehajtaná halálos ugrását. Úgy tűnik, ezek a halak egyáltalán nem buták!
Tudósok kiszámították, hogy azokon az élőhelyeken, ahol természetes egyensúly és fajgazdagság jellemző, az uluák teszik ki a ragadozók teljes biomasszájának akár a 71%-át is. Ez azt jelenti, hogy ha kifognánk az összes harapós-fogas ragadozót, és lemérnénk őket, a súlyuk több mint fele ezekre az „izompacsirtákra” jutna. Éppen ezért tartják rettegésben ezek a fenevadak az indo-csendes-óceáni térség valamennyi szárazföldi és szigeti partvidékét.
Ezek a ragadozók nem csak úgy céltalanul úszkálnak – minden példánynak megvan a maga vadászterülete, ami nagyjából 9 kilométernyi part menti vizet vagy zátonyt jelent. Az uluák rendszeresen járőröznek ezeken a területeken, zsákmány és más tüskésmakrélák után kutatva. Ha szerencséjük van, párosodnak, ha nem, akkor jön a leszámolás. És bizony, néha még a cápák is útban vannak nekik.
Ha egy potenciális vetélytársat észlelnek, a tüskésmakrélák konok fejükkel újra és újra nekirontanak, a kopoltyúját és az oldalát célozva. A súlyos sérülések következtében a fogas ragadozó elvérzik és elpusztul. De ami igazán érdekes: hiába mindenevők és rendkívül falánkak, az uluák nem eszik meg az általuk megölt cápákat. Ez számukra nem vadászat, hanem kőkemény harc a vezérszerepért.
Az utódaikkal a tüskésmakrélák éppoly brutálisan és keményen bánnak, mint a zsákmányukkal. A meleg évszakban ezek a halak hatalmas csapatokba verődnek: a nőstények lerakják az ikrákat, a hímek pedig megtermékenyítik azokat. És ezzel a szülői gondoskodásuknak vége is. Az apró ivadéknak magának kell megküzdenie az óceáni birodalom csúcsáig vezető rögös úton.
Fiatal korában az ulua aktívan falja a planktont. Ekkor még nem az erejével, hanem a ravaszságával érvényesül. A fiatal tüskésmakrélák sűrűn lakott korallzátonyokon élnek. Hogy ne váljanak könnyű prédává a helyi ragadozók számára, a legokosabb ivadékok medúzák belsejébe költöznek. A medúzákat ez nem zavarja, a kis halak pedig tökéletes védelmet kapnak a csalánozó tapogatók révén. Szerencsére ezt a „megaláztatást” nem kell sokáig tűrniük: három év alatt a mindössze 6 milliméteres apróság egy félméteres behemóttá fejlődik!
Az egyetlen ragadozó, amelyik komolyabb kockázat nélkül képes levadászni egy kifejlett tüskésmakrélát, az az ember. Korábban ezeket a halakat ipari méretekben halászták. Mára azonban az ulua állománya jelentősen megcsappant. Míg az 1900-as évek elején évente körülbelül 328 tonnát fogtak ki belőlük, addig 2000-re ez a mennyiség már csak 45 tonna volt. Ennek ellenére nincs tilalom az ulua halászatára, így a jövőjük bizonytalan.
Egyvalami azért biztató: manapság sok hobbihorgász inkább visszaengedi a tüskésmakrélát egy menő fotósorozat után. Ez persze lehet, hogy csak csepp a tengerben, de mégiscsak jobb, mint a semmi, nem igaz? Egy ilyen tekintélyes hal kifogása óriási teljesítménynek számít. Lehet horoggal vagy akár szigonypuskával is vadászni rá. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ilyenkor te maradsz a vadász. Volt már rá példa, hogy a dühös „zsákmány” teljes sebességgel nekirontott a vadásznak, és eltörte néhány bordáját.
Ráadásul a tüskésmakrélák fogyasztása nem is teljesen veszélytelen. Egyes példányok húsa ciguatoxint tartalmaz, ami egy méreg. Erre a méregre pedig nincs specifikus ellenszer, ráadásul felhalmozódhat a szervezetben, úgyhogy jobban teszed, ha lemondasz az ulua fogyasztásáról – így jártok a legjobban mindannyian: a természet is, és te magad is.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
