Manapság, amikor az emberek mókuskerékben élnek, és csak a nyugalomról és a puha kanapéról álmodoznak, nem jut idejük a vendégekre.
Gyakrabban törekszünk az elvonulásra, és csak nagyon fontos alkalmakkor engedünk be idegeneket az otthonunkba. Gyakran inkább kávézókban vagy séták közben találkozunk. Az otthon egy erőd lett, ahol nincs helye idegeneknek. De mi volt régen?
Két évszázaddal ezelőtt a ház szinte átjáróház volt, a vendégeskedés pedig az élet fontos része és a kommunikáció fő formája. Látogatásokat tettek közeli és távoli rokonoknál, a főnököknél bármilyen alkalomból. Ez volt a kulturált ember egyik fő társasági kötelessége.
Paul Éluard francia költő, aki a naplóiról is ismert, ezt írta:
„…Minden ünnepi kötelességemet becsülettel teljesítettem, és a lelkiismeretem tiszta. Az egyiknél gratulációval voltam, a másiknál köszönettel, a harmadikhoz pedig a szívem hívására mentem. Az utóbbiaknál tovább maradtam. De milyen fáradt is lettem!…”
A rokonok, ismerősök vagy kevésbé közeli emberek meglátogatására a legkülönbözőbb alkalmak adódtak. A látogatások lehettek üzleti jellegűek, köszönetnyilvánítók, gratulálók, érkezés vagy távozás alkalmából, gyász alkalmából vagy hosszú távollét után.
Gratuláló látogatásokat tettek karácsonykor, húsvétkor, névnapokon, születésnapokon vagy esküvők alkalmából. Az ifjú házasoknak kötelességük volt később viszonozni a vendégek látogatását.
Az etikett szerint bál, meghívásos vacsora, házikoncert vagy színdarab után köszönetnyilvánító látogatást kellett tenni a következő napon vagy egy héten belül, de nem később. Rossz modornak számított figyelmen kívül hagyni egy beteg ismerőst.
Kötelező volt meglátogatni, hogy mielőbbi gyógyulást kívánjunk neki. Természetesen azután, miután felépült, az illető viszonzó látogatást tett, hogy megköszönje a részvétet. Meg kell jegyezni, hogy akkoriban a családi és társadalmi kapcsolatok nagyon szorosak voltak, ezért ez a kötelesség sok erőt és időt igényelt.
Különösen fontos volt a megfelelő időben megjelenni és időben távozni. Nem lehetett túl sokáig maradni, vagy a házigazdákat korai távozással megsérteni. Hogy megszabaduljanak a kötelező vendéglátástól, a háziak gyakran különféle trükkökhöz folyamodtak, például betegnek tettették magukat.
Mivel az ünnepnapokon a főnököknél egész sor alakulhatott ki, elkezdtek névjegykártyákat használni. Ezeket tálcákon hagyták az előszobában, a kártya sarkát pedig szándékosan behajtották, hogy a címzett megértse, hogy azt személyesen a látogató hagyta ott.
De ezek inkább szélsőséges esetek voltak. Leggyakrabban a házigazdák legalább néhány percre fogadták a vendégeket, hogy jókívánságokat váltsanak. Ha erre nem volt lehetőség, akkor a látogatók egy speciális naplóba írtak gratuláló üzenetet, vagy névjegykártyákat hagytak. Az utóbbiak az idősebb főnököknél gyakran alkalmat adtak a neveletlen fiatalság szidalmazására.
További nehézséget jelentett a látogatáskor a ruházat kiválasztása. Nem lehetett akármiben megjelenni, ez afféle kirívó viselkedésnek vagy lekicsinylésnek tűnt volna. Így ebéd előtt a férfiak szalonkabátban jelenhettek meg, utána vagy este pedig díszegyenruhában vagy frakkban.
A nők nem jelenhettek meg ebédre fekete ruhában. Előfordultak bakik, amikor valaki nem tervezett bemenni a házba, és remélte, hogy megússza egy névjegykártyával, de véletlenül összefutott a házigazdákkal.
Az egyik ilyen esetet Ferdinand de Saussure írta le:
„…Emlékszem, hogy egyszer az én bálpartneremmel egy kis kellemetlenség történt. Odahajtott a Kleinmichel-házhoz, hogy ott behajtsa a névjegykártyáit, de mintha szándékosan, nyomában megérkeztek maguk a házigazdák is. Mindkét fél zavarba jött: Misa nem hajthatta be a kártyáit, a házigazdák pedig nem mondhatták, hogy nincsenek otthon, vagy a szemébe, hogy „most nem akarunk fogadni”. A látogatás tehát megtörtént… és szalonkabát nélkül! Akkoriban ez szinte botránynak számított…”
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
