Ez a műtét több életet mentett meg, mint bármelyik más sebészeti beavatkozás az emberiség történelmében. Nevét a birodalmi nagyság aurája lengi körül, a hatalommal, az erővel és az istenek születésével kötjük össze.
Teljesen egyértelműnek tűnik, hogy a „császármetszés” (latinul sectio caesarea) kifejezés közvetlenül Caius Iulius Caesarhoz köthető, aki a legenda szerint ezzel a módszerrel jött a világra. Ha azonban fellapozod a hiteles tudományos forrásokat, idősebb Plinius munkáitól kezdve a modern etimológiai szótárakig, rá fogsz jönni, hogy az igazság sokkal bonyolultabb, sötétebb és jogi szempontból is árnyaltabb. Ez a történet ugyanis nem a születésről, hanem a halálról, a törvénykezésről és egy évezredeken átívelő nyelvi félreértésről szól.
A köztudatban sziklaszilárdan él a kép: egy római sebész kiemel egy csecsemőt az édesanya méhéből, akit aztán Caesarnak neveznek el. Ez a legenda, ami a középkori kéziratoktól kezdve a modern ismeretterjesztő cikkekig mindenhová befészkelte magát, rendkívül izgalmasan hangzik. Történelmileg azonban egyetlen egyszerű okból teljesen megalapozatlan: az ókori Rómában élő nőkön sosem végeztek ilyen műtétet a magzat kiemelésére, mivel az elkerülhetetlenül az anya halálához vezetett volna vérzés vagy vérmérgezés miatt.
Ennél is nyomósabb ellenérv a diktátor édesanyjának életrajza. Az ókori történetírók, különösen Tacitus és Suetonius munkái szerint Aurelia Cotta, Iulius Caesar anyja nemcsak hogy túlélte a szülést, de hosszú életet élt, és akkor hunyt el, amikor híres fia már elmúlt 45 éves. Tanácsadóként segítette őt, és aktívan részt vett a politikai karrierjében. Ahogy Jürgen Thorwald orvostörténész is rámutat A sebészek évszázada című alapművében, az ókorban teljesen kizárt volt, hogy egy nő túléljen egy hasi vágást, mivel a méh összevarrásának technikáját csak a 19. század végén dolgozták ki. Így tehát, ha Caesar valóban vágás útján született volna, az édesanyja meg sem érte volna a felnőttkorát. Caesar születésének mítosza csupán egy utólag kitalált etimológiai fantázia, amivel egy már létező nevet próbáltak megmagyarázni.
Ha nem Caesar születése, akkor mégis mi adta a műtét nevét? A választ ne a császárok életrajzában keresd, hanem a legősibb római törvénykönyvekben, amelyeknek megalkotását Róma félig legendás második királyának, Numa Pompiliusnak tulajdonítják. Ez a gyűjtemény Lex Regia (Királyi törvény) néven vált ismertté. Pontosan itt rejtőzik a tudományosan megalapozott, bár meglehetősen nyomasztó megoldás.
A törvény eredeti szövege (Justinianus Digestáinak 11. címe, 2. töredéke alapján) így szólt: „A királyi törvény tiltja, hogy a terhesen elhunyt nőt eltemessék addig, amíg a magzatot ki nem emelték belőle; aki másképp cselekszik, úgy tekintendő, mint aki a várandós nővel együtt egy élőlény reménységét is elpusztította.” Ennek a törvénynek semmi köze nem volt az életmentéshez. A lényege tisztán vallási-jogi volt. Az ókori Rómában a holttest beszennyezte a földet és az élők terét. Szigorúan tilos volt egy állapotos nőt a meg nem született gyermekével együtt eltemetni, mivel ez kettős szentségtörést jelentett és sértette az istenek akaratát. A gyermeket – még az elhunyt anya méhében is – potenciálisan élő léleknek, különálló személynek tekintették, akit külön, a saját rituáléinak betartásával kellett eltemetni vagy elhamvasztani. A beavatkozást a már elhunyt vagy haldokló nőn kizárólag a magzat halál utáni „kiemeléseként” végezték el a szakrális törvény betartása érdekében. Ahogy Florin Curta professzor is hangsúlyozza tanulmányában, itt nem egy mai értelemben vett orvosi eljárásról, hanem egy temetkezési rítusról volt szó, amit sectio in mortua-nak (halotton végzett metszésnek) neveztek.
De vajon hogyan kötötte össze ez a komor temetkezési törvény a műtét etimológiáját Caesarral? Itt jön a képbe idősebb Plinius, aki A természet históriája című művében azt írta, hogy az első Caesart azért nevezték el így, mert anyja felmetszett méhéből emelték ki. Plinius a „Caesar” családnevet a latin caedere – „vágni, metszeni” – igéből eredeztette. Ezt a verziót vette át és kanonizálta Sevillai Izidor polihisztor az Etimológiák című művében, ami a kora középkor legfőbb kézikönyve volt.
A modern filológia azonban megcáfolja ezt a népies, romantizált nézetet. A nyelvészek azt állítják, hogy a „Caesar” név eredete épp fordított: nem a név származik a műtétből, hanem a műtét kapta a nevét egy hamis etimológia miatt, ami a névhez kötötte azt.
Sokkal valószínűbb, hogy a „Caesar” a pralatin caesaries gyökből ered, ami „dús hajat” vagy „sörényt” jelent (azaz a sors iróniája, hogy az első Caesart a bozontos haja után nevezték el így, ami teljes ellentéte volt híres, kopaszodó leszármazottjának). Egy másik verzió a karthágói caesar (elefánt) szóval hozza összefüggésbe a nevet, mivel a diktátor őse a legenda szerint egy csatában végzett egy elefánttal.
Bár Caesar a nevét nem közvetlenül a műtétről kapta, éppen Plinius etimológiai legendája volt az, ami erős emlékezeti kapcsolatot teremtett. Amikor a 16. század végén Franciaországban egy François Rousset nevű sebész kiadott egy értekezést az élő nőkön végzett műtétekről, a sectio caesarea kifejezést használta, pontosan erre az antik – még ha téves – etimológiára támaszkodva. Numa törvénye (Lex Regia) tehát a társadalmi-kulturális gyakorlatot magyarázza meg, a Caesarról szóló nyelvi legenda pedig magát a nevet. A kifejezés végül a legtöbb nyelvben, így a magyarban is (császármetszés formájában), a Caesar névhez, illetve az abból származó uralkodói címhez kötődve honosodott meg.
A Numa törvénye mögött meghúzódó társadalmi-kulturális kontextus igencsak távol állt a humanizmustól. Ahogy Marie-France Morel professzor is megjegyzi a szülészet történetével foglalkozó munkáiban: a római társadalom számára az anya értéke ugyan magas volt, de egy egyéni, már haldokló terhes nő életének fontossága eltörpült amellett a halvány reménysugár mellett, hogy a gyermeket megmentsék az állam, a vérvonal továbbvitele és az őskultusz számára.
Egy olyan korban, amikor a csecsemőhalandóság elképesztő méreteket öltött, minden egyes gyermek – különösen egy patrícius családban – komoly demográfiai és szakrális erőforrást jelentett.
A kereszténység elterjedésével a hangsúly áthelyeződött, de a gyakorlat nem tűnt el. Az egyház ebben a procedúrában a csecsemő lelkének megmentését látta a keresztelés által. Az 1280-as kölni zsinat elrendelte, hogy ha egy nő szülés közben haldoklik, a gyermeket azonnal ki kell emelni, hogy még időben megkeresztelhessék – még akkor is, ha az anya még él és csak haláltusáját vívja. Ez egy vérfagyasztó vallási előírás volt, ami teljesen új teológiai felhatalmazást adott a műtétnek, de ez már egy egészen más történet…
