Egy alapjaiban új rendszert vezettek be, amely mindössze egyetlen lapátot használt. Meglepő módon ezzel rekordnagyságúra sikerült növelni a szélvédő tisztított felületét, ami igazi áttörésnek számított. Ennek ellenére a többi gyártó nem merte lemásolni az ötletet, mára pedig ez a technológia teljesen a történelem részévé vált. Járjunk utána, miért alakult ez így!
Nem a spórolás volt a cél
A mai modern autóknál a mérnökök minden egyes centért megharcolnak, amivel csökkenthetik a gyártási költségeket. Ennek érdekében uniformizált megoldásokat alkalmaznak, és megszabadulnak a „felesleges” alkatrészektől. A XX. század végén azonban sok autógyártó filozófiája még teljesen más volt. A prémium márkák arra törekedtek, hogy lenyűgöző és szokatlan megoldásokkal bűvöljék el a közönséget – és ez sikerült is nekik.
A Mercedes sem azért döntött a kettő helyett egyetlen ablaktörlő mellett, hogy faragjon a költségeken. A marketingértéken túl ennek a konstrukciónak komoly technikai előnyei is voltak:
- Kettő helyett egyetlen „ablaktörlő” használatával a szélvédő tisztított felületét sikerült 86%-ra növelni. Ezzel szemben a hagyományos rendszerek hatékonysága ekkoriban legfeljebb 78%-os volt.
- Az egyetlen ablaktörlő kar teljesen el tudott bújni a motorháztető pereme mögé, ami nagy sebességnél minimálisra csökkentette a légörvényeket. Ez a megoldás érezhetően javította az autó aerodinamikáját. Ráadásul a kar saját tömegéből adódóan nagy tempónál is sokkal hatékonyabban préselődött a szélvédőre, így szebben törölt.
- Az egykaros megoldásnak hála az üveg közepén nem maradtak bosszantó vízcseppek (amik a hagyományos két ablaktörlő találkozásánál szoktak lefolyni), így kevesebb törlésre volt szükség.
Persze a helyzet nem volt ennyire egyszerű. Éppen a hátulütők miatt döntött úgy a többi gyártó, hogy inkább nem veszi át az ötletet, és végül maga a Mercedes is felhagyott a használatával a kétezres évek közepén.
Hogyan működött, és miért mondtak le róla?
Az ötlet, hogy kettő helyett egy lapátot használjanak, nem volt teljesen új keletű, ám korábban csak olyan olcsó kisautóknál alkalmazták, mint például a Fiat Uno. Ott valóban a spórolás vezérelte a tervezőket, és egy aprócska ferdehátúnak ez bőven elég is volt. A Mercedes-Benz prémium modelljeihez viszont egy sima, mezei ablaktörlő édeskevés lett volna, hiszen hatalmas koszos foltokat hagyott volna maga után a szélvédő sarkaiban. Hogy elérjék a kívánt óriási tisztítási felületet, a mérnökök egy egészen összetett mechanizmust fejlesztettek ki: ez volt az „ugráló” vagy „bólogató” ablaktörlő. A gyári technológia a Monoblade nevet kapta.
Az ablaktörlő kar alapvetően középen rögzült, ám működés közben egy planetáris fogaskerék-rendszer segítségével folyamatosan változtatta a hosszát. Ennek köszönhetően a lapát nemcsak a szélvédő közepét érte el, hanem kitolta magát a felső sarkokba is. Amikor pedig a tetőkerethez vagy az oszlopokhoz közeledett, a kar villámgyorsan visszahúzódott, hogy véletlenül se tegyen kárt a karosszériában.
A maga idejében a rendszer valósággal lenyűgözte a világot, ám a használat első éveiben gyorsan kibuktak a típushibák. A műanyag burkolat alatt megbúvó fogaskerekes szerkezet ugyanis nem volt tökéletesen szigetelve, így a por és a kosz könnyen utat talált magának a belsejébe. A gyári kenőzsír a bejutó kosztól koptató hatású csiszolópasztává változott, ami villámgyorsan tönkretette a fogaskerekeket – a szerkezet pedig megadta magát, és méregdrága cserére szorult. A tulajdonosok ezt csak úgy tudták elkerülni, ha rendszeresen szétszereltették a mechanikát, kitakarították, és újrazsírozták.
Egy másik komoly kellemetlenséget a vibráció jelentette, különösen a leggyorsabb fokozatban. Ha egy helyben álltál a monoblade-es Mercedesszel, és maximumra kapcsoltad az ablaktörlőt, a súlyos kar tehetetlensége azonnal érezhetővé vált: a működő mechanizmus ritmusára a teljes autó karosszériája szó szerint ütemesen dülöngélni kezdett, ami finoman szólva sem nyújtott prémium élményt.
Végül pedig beköszöntött az a korszak, amikor az autógyártóknál mindent felülírt a végletekig fokozott spórolás. Ebben a gazdasági környezetben pedig a hagyományos, kétkaros, rudazatos (trapéz) ablaktörlő rendszer jelentette az abszolút optimális, költséghatékony megoldást.
