Elsőre ez a földrajz legértelmetlenebb viccének tűnik: a bolygó legszárazabb sivataga, az Atacama – ahol a calama-i meteorológiai állomáson 400 év alatt kerek nulla csapadékot mértek – pofátlanul elnyúlik 1000 kilométer hosszan Chile és Peru csendes-óceáni partvidéke mentén.
Képzeld el: ott állsz Iquique kikötőjében, látod a végtelen vizet, beszívod a párás, sós levegőt, de húsz kilométerrel beljebb a kontinensen már holdbéli tájak fogadnak, ahol a Földön valaha mért legmagasabb napsugárzást rögzítették. Mi ebben a trükk?
A dolog nyitja az, hogy az óceán itt nem barát, hanem a legnagyobb ellenség. Ahelyett, hogy meleg áramlat mosná az Atacama partjait, mint mondjuk a napfényes Hawaiin, itt a hideg Peru-áramlat (Humboldt-áramlat) uralkodik.
Ez a gigantikus, 550 km széles víztömeg 0,9 km/h sebességgel mozog, és egyenesen az antarktiszi szélességekről szállítja a vizet, a normálisnál 7-10°C-kal hidegebbre hűtve a partvidéket.
Ez a természetes hűtőszekrény megállás nélkül dolgozik: a hideg víz lehűti a felszínközeli levegőrétegeket, ami hőmérséklet-inverziót hoz létre – lent reked a hideg levegő, fent pedig a meleg. Eredményképp a hideg, nedvességgel telített levegő nem tud felemelkedni, hogy felhőket képezzen. Eső helyett egy sűrű köd, az úgynevezett „camanchaca” alakul ki az óceán felett, ami lassan bekúszik a partra. Ennek a cseppjei épphogy csak elegendőek ahhoz, hogy néhány leleményes zuzmó és kaktusz kicsapja a nedvességet a tüskéin. De egy igazi, kiadós esőhöz ez persze édeskevés.
A földrajz azonban még egy dologgal kegyetlenül kiszúrt az Atacamával: ez pedig az Andok kettős gátja. A partmenti hegyláncok mögött a 2000-3000 méter magasan fekvő Atacama-fennsík terül el, ezután pedig a Fő-Kordillerák emelkednek tekintélyes, 6000-6900 méteres csúcsokkal (mint például az Ojos del Salado vulkán).
A másik óceán, az Atlanti-óceán felől érkező nedves légtömegek hiába tesznek meg hatalmas utat a dél-amerikai kontinensen keresztül, Chile kapujában kőkemény falba ütköznek. Felemelkedés közben hirtelen lehűlnek, és trópusi felhőszakadások formájában zúdulnak le az Andok keleti lejtőire Bolíviában és Argentínában. A nyugati oldalra már csak egy száraz, lefelé áramló szél – a főn – érkezik meg, ami még tovább szárítja az amúgy is pokolian forró fennsíkot.
Mit érez ebből az ember? A parton, az olyan városokban, mint Arica vagy Antofagasta, az átlaghőmérséklet nyáron +24°C, télen pedig +18°C. Ez idillien hangzik egészen addig, amíg meg nem tapasztalod, milyen is ez a klíma valójában. A páratartalom folyamatosan 80% felett van, eső viszont sosem esik. A levegő sós, párás és csípősen hűvös.
A helyiek egész évben könnyű széldzsekit hordanak – nem a hőség vagy az extrém hideg miatt, hanem azért, hogy megvédjék magukat a tolakodó óceáni szellőtől, ami miatt az egész pont olyan, mintha egy gigantikus hűtőszekrényben élnél.
A sivatag belsejében, San Pedro de Atacamában vagy az Atacama-sósivatagban már egészen más a helyzet. Nappal, 2500 méteres magasságban a hőmérséklet simán elérheti a +38°C-ot, éjszaka viszont -5°C-ra zuhan a ritka levegő és a felhőzet teljes hiánya miatt. Errefelé a „hagyma-elv” alapján öltözködnek, és az emberek sosem indulnak el otthonról bőséges víztartalék nélkül.
Az érzés leginkább olyan, mintha a Marson lennél, azzal az apró különbséggel, hogy a vízzel teli óceán alig pár száz kilométerre hullámzik. Ez a hely nem egyszerűen száraz. Ez már a hiper-száraz kategória: a bőröd kirepedezik, a szád azonnal kiszárad, a finom por pedig abszolút mindenhová bejut.
Hát, ilyen a természet iróniája. A földrajz tényleg kegyetlen tréfát űzött: fogott egy komplett óceánt, a leghidegebb oldalával fordította ide, elkerítette az egészet egy dupla hegyi gáttal, és ráeresztett egy gigantikus légköri anticiklont. Így született meg a tökéletes recept egy olyan helyhez, ahol a víz csupán egy gonosz optikai csalódás, egy reggeli köd formájában létezik, amiből sosem fogod tudni csillapítani a szomjadat.
