Egy csecsemő tulajdonképpen egy két lábon járó biológiai szuperszámítógép. Az agya másodpercenként több millió jelet dolgoz fel, mintha csak egy szuperintelligencia építene adatbázist a világról.
Már felismeri az arcokat, megjegyzi az illatokat és megkülönbözteti a hanglejtéseket.
A Yale Egyetem kutatói fMRI vizsgálatokkal kimutatták, hogy a babák már négy hónapos korukban is képesek emlékeket formálni: a hippokampuszuk ugyanis aktiválódik, amikor egy ismerős képet látnak. A memóriájuk tehát már ekkor is működik.
Később azonban mindez nyomtalanul eltűnik. Nem emlékszünk a születésünkre, az első lépéseinkre, de még a kedvenc játékunkra sem. Vajon miért nem emlékszünk arra, hogyan jöttünk a világra, ha a memóriánk már az első hónapoktól kezdve működött? Miért törli ki a gyermek tökéletes agya a saját kisgyermekkorát?
És miért emlékeznek az amerikaiak jobban a múltjukra, mint a kínaiak? A válasz abban a jelenségben rejlik, amit a tudomány gyermekkori amnéziának nevez. Járjunk utána, hogyan is működik mindez!
Hány éves korunkból származnak az első igazi emlékeink?
Sokáig úgy tartották, hogy az első emlékeink nagyjából 3,5 éves korunk körül alakulnak ki. Carole Peterson kanadai kutató azonban rávilágított, hogy tévedtünk. A gyerekek valójában már 2,5 éves korukban is képesek megjegyezni eseményeket, csak később eltolódik náluk az időrend. Ezt a jelenséget a pszichológusok a „memória teleszkóphatásának” nevezik.
Nekem például egészen élénk emlékeim vannak egy többhetes nyári táborozásról (minden bizonnyal jó tábor lehetett, hiszen volt egy hatalmas mozija és egy állatsimogatója is, ahol rengetegszer etettünk nyuszikat).
A második legélesebb emlékem egy családi tragédiához, egészen pontosan egy közeli szeretem halálához kötődik. Tisztán emlékszem, hogy őszintén megviselt az elvesztése – valószínűleg tényleg nagyon szerettem, még ha egy kisgyermeknél ez nem is teljesen egyértelmű annyi idősen. Akkoriban még hároméves sem voltam.
Amikor nyolcéves gyerekeket kétéves korukban történt eseményekről kérdeztek, ők magabiztosan állították, hogy akkoriban „körülbelül három és fél évesek” lehettek. Az agyunk szinte közelebb hozza az eseményeket, és úgy sűríti össze az időt, mintha csak egy távcsövön keresztül tekintenénk a múltba.
Velem is pontosan ez történt: szentül meg voltam győződve arról, hogy már elmúltam három, amikor ezek az első emlékek megszülettek. Ezt azonban könnyű volt leellenőrizni: 1980 telén születtem, az említett rokon pedig 1982 novemberében hunyt el.
Ugyanakkor, még ha a memóriánk kétéves korunkban kezd is el formálódni, ez sem tart örökké. Peterson kutatásából kiderült, hogy a 3–5 éves gyerekek a hároméves korukban történt események akár 70%-ára is emlékeznek. Kilencéves korukra azonban ennek csupán az egyharmada marad meg.
Neurogenezis: amikor az új idegsejtek felülírják a régi adatokat
A legfőbb ok, amiért nem emlékszünk a kora gyermekkorunkra, nem a „gyenge memóriában”, hanem a fizikai kiszorításban keresendő. Egy csecsemő hippokampuszában másodpercenként akár egymillió új idegsejt is születhet. Ezek a sejtek pedig nem pusztán hozzáadódnak a meglévőkhöz, hanem elfoglalják a régiek helyét, és szó szerint felülírják az adatokat.
Képzeld el a hippokampuszt úgy, mint egy sűrű erdőt! Ha a fák túl sűrűn nőnek egymás mellett, az újaknak már nem marad hely, így kénytelenek kiszorítani a régieket. Pontosan így tűnnek el a korábbi emlékeink is. Ezt a folyamatot állatokon is bizonyították.
A fiatal (17 napos) egereknél a memória csupán egyetlen napig tartott, míg a felnőtteknél akár hónapokig is. Amikor a kutatók mesterségesen lelassították az újszülött egerek neurogenezisét, hirtelen elkezdték megjegyezni a korai tapasztalataikat. A memóriájuk tehát tökéletesen működött, egyszerűen csak az „új sejtek növekedése” folyamatosan eltörölte a régi nyomokat.
Vegyünk figyelembe még egy fontos tényt: a hosszútávú memória tárolásáért felelős prefrontális kéreg nagyjából 3–4 éves korig teljesen éretlen a gyerekeknél. A hippokampusz tehát már serényen jegyzetel, de a „levéltáros” még hiányzik a rendszerből.
Emellett hiába is él át egy kisgyermek valamilyen fontos eseményt, képtelen megfelelően strukturálni azt – ehhez ugyanis beszédkészségre lenne szüksége.
Amíg egy kisgyerek nem tudja szavakkal leírni, mi is történt vele, az agya nem képes tartós önéletrajzi memóriát létrehozni. Éppen ezért azok a szülők, akik sokat beszélgetnek a gyermekükkel – például megkérdezik tőle, hogy „Mi tetszett a legjobban?” vagy „Ki volt ott veled?” –, akaratlanul is segítenek neki abban, hogy az emlékei tovább megmaradjanak.
Miért emlékeznek jobban az amerikaiak, mint a kínaiak? (és más meglepő felfedezések)
Kiderült, hogy a gyermekkori amnézia határa erősen függ a kulturális háttértől. Qi Wang, a Cornell Egyetem pszichológusa különböző országokból származó gyerekek első emlékeinek időpontját hasonlította össze:
- Maorik (Új-Zéland): 2,5 év
- Amerikaiak: 3,5 év
- Oroszok: kb. 4,3 év
- Kínaiak: 4–4,5 év
- Koreaiak: 5 év
A különbség oka itt egyáltalán nem a biológiában, hanem a szülők kommunikációs stílusában keresendő. A nyugati családokban a felnőttek aktívan kérdezgetik a gyerekeket: „Hogy érezted magad?”, „Mi tetszett a legjobban?” – és utána folyamatosan újra meg újra elmesélik nekik ezeket a történeteket.
Ennek eredményeként az agy sokkal jobban rögzíti ezeket az epizódokat. Egy amerikai kislány tipikus első emléke valahogy így hangzik: „Ott a karácsonyfa, én pedig egy piros ruhában mondok verset.”
A kutatások szerint például az orosz gyerekek első emlékei ezzel szemben általában olyan fontosabb családi eseményekhez kötődnek, mint egy kistestvér születése, különböző utazások, ünnepek vagy épp jellegzetes hétköznapi jelenetek. A legfőbb különbség a nyugati gyerekekhez képest a leírásmódban rejlik: a keleti kultúrákban az emlékek sokkal tényszerűbbek, és sokkal kevesebb érzelmi részletet tartalmaznak, mint nyugaton.
Gyakori emlékek például: „Anya épp visz be a kórházba, amikor megszületett a kistestvérem”, vagy „Sétáltunk a parkban, és megláttam egy hatalmas kutyát”.
A távol-keleti kultúrákban pedig kifejezetten a tényekre koncentrálnak az érzések helyett. A szülők ott sokkal ritkábban beszélik meg a gyerekekkel az érzelmeiket, nem ismétlik el nekik a régi történeteket, így a memóriájuk is sokkal gyengébben formálódik. Egy tipikus kínai emlék nagyjából így hangzik: „Apukám mesét olvasott nekem” – mindenféle extra szín és apró részlet nélkül.
A kutatók végső következtetése rendkívül egyszerű: ha egy társadalom azt sugallja, hogy a személyes emlékek fontosak, akkor az agy sokkal hatékonyabban fogja megőrizni azokat.
Vajon vissza tudunk emlékezni a saját születésünkre?
Spoiler veszély: nem. Bár a felnőttek közel fele szentül meg van győződve arról, hogy kétéves korától kezdve vannak emlékei, minden hetedik ember pedig azt állítja, hogy még csecsemőkorára is emlékszik. A tudomány azonban határozottan kimondja: ezek az emlékek szinte kivétel nélkül hamisak.
Stephen Lindsay egyik híres kísérletében a résztvevőknek három valódi gyermekkori fotót és egy hamisítottat – egy hőlégballonos utazást – mutattak. Egy héttel később a csoport fele már magabiztosan „visszaemlékezett” a repülésre: részletesen ecsetelték, hogyan fújt a szél, és kik álltak mellettük a kosárban.
Az agyunk persze nem szándékosan hazudik – egyszerűen csak kitölti a tátongó űröket a képzeletünkkel. A fényképek és a szülők által mesélt történetek könnyen eltorzítják az önéletrajzi memóriánkat. Sőt, az fMRI vizsgálatok is bizonyítják: a hamis emlékek felidézésekor pontosan ugyanazok az agyi területek aktiválódnak, mint a valódiaknál. Ezen a téren egyedül az autizmussal élő gyerekek vannak előnyben: ők ugyanis sokkal pontosabban és élesebben emlékeznek a múltjukra.
Ha pedig esetleg hallottál már olyan történeteket, hogy valaki „hipnózis alatt emlékezett vissza a saját születésére”, azt jobb, ha gyorsan elfelejted! A kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy hipnózis alatt a kitalált részletek felbukkanásának esélye nagyságrendekkel magasabb, mint a normál emlékezés során.
Még egy érdekes tény: a Virginiai Egyetem kutatói több száz olyan 3–5 éves gyerek történetét gyűjtötték össze, akik váltig állították, hogy emlékeznek az „előző életeikre”. Hétéves korukra – épp, amikor a gyermekkori amnézia eléri a csúcspontját – szinte mindegyikük elfelejtette ezeket a beszámolókat. A tudomány mindezt roppant egyszerűen magyarázza: az agy ilyenkor csupán az ok-okozati történetek felépítését gyakorolja, szó sincs semmiféle reinkarnációs emlékről.
Az infantilis (gyermekkori) amnézia jelensége tehát egyáltalán nem azt jelenti, hogy a babák memóriája nem működik. Nagyon is működik, csak éppen egy kicsit másképp. Az agyunk érzelmi központjai, például az amigdala, jóval korábban fejlődnek ki, mint maga a hippokampusz. Éppen ezért fordulhat elő, hogy kisbabaként talán még nem tudod felidézni az édesanyád arcát, de az illatára, a hangjára és a megnyugtató érintésére már kristálytisztán emlékszel.
Szóval, ha úgy érzed, hogy az égvilágon semmire sem emlékszel a csecsemőkorodból, egy percig se aggódj emiatt! Az agyad csupán a fejlődést választotta az emlékek archiválása helyett. Mondhatjuk úgy is, hogy ez volt az evolúció ára. Mindaz, amit el kellett felejtened, szerencsésen törlődött, és minden, ami pedig igazán fontos, az megmaradt.
