Az emberi kommunikáció minősége két kulcsfontosságú tényezőtől függ: a mondandód tartalmától (vagyis attól, hogy „mit” mondasz), és a hangzásodtól (vagyis attól, hogy „hogyan” mondod). A kanadai McGill Egyetem kutatói azonban rájöttek, hogy ez a két dolog teljesen más, de egymást kiegészítő pszichológiai útvonalakon működik. A kutatás eredményeit a Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance című folyóiratban publikálták.
Amikor szándékosan próbálsz meggyőzőnek és magával ragadónak tűnni, tudat alatt hangosabban és magasabb hangszínen kezdesz el beszélni. Ez pedig azonnal növeli a társadalmi vonzerődet a hallgatóságod szemében. Maga az a vágy azonban, hogy a párbeszédet folytasd, kizárólag attól függ, mennyire érdekes számodra a beszélgetés témája.
Az első benyomás paradoxona
„Meglepődve tapasztaltuk ezt az éles funkcióbeli elkülönülést: a beszélőről alkotott társadalmi benyomásokat (milyen barátságos, hozzáértő és vonzó az illető) főként az határozza meg, hogyan beszél. Ugyanakkor az, hogy a hallgatóság mennyire hajlandó folytatni a beszélgetést, már kizárólag azon múlik, hogy miről is van szó” – magyarázza a kutatás vezető szerzője, Marcos Domínguez-Arriola.
A tudósok szerint ez a fontos részlet ad magyarázatot egy gyakori kommunikációs paradoxonra: miért van az, hogy bizonyos beszélgetések azonnali érzelmi elégedettséget nyújtanak számodra, de nem alakul ki belőlük tartós kapcsolat, míg más, az adott pillanatban kevésbé izgalmas találkozások egy mély és tartalmas személyes kapcsolat alapjait is lerakhatják.
Kísérlet az „idő árával”
A kísérlet első szakaszához a kutatás szerzői 160 rövid, szöveges történetet rögzítettek. Ezt megelőzően egy független önkéntesekből álló csoport „érdekes” vagy „unalmas” kategóriákba sorolta ezeket a sztorikat. Ezután a beszélők kétszer is felolvasták a szövegeket: először semleges hangon, majd a lehető „leglebilincselőbb” módon, mintha csak egy közvetlen, baráti kapcsolatot próbálnának kialakítani veled, mint hallgatóval.
Az akusztikai elemzés kimutatta, hogy a „magával ragadó” beszédstílust mindig nagyobb hangerő, magasabb hangszín, dinamikus hangzásbeli változatosság, valamint „világosabb”, tisztább hangszín jellemzi.
A második szakaszban 36 új résztvevő értékelte a beszélőket különböző társadalmi kritériumok alapján. A módszer fő újítása egy olyan marker volt, amit a kutatók „time bidding”-nek (szó szerint: időlicitnek) neveztek el. A hallgatóknak pontosan meg kellett határozniuk, hány percet lennének hajlandóak rászánni a beszélgetés folytatására.
Az eredmények egyértelműen megerősítették: maga a téma iránti tartalmi érdeklődés, és nem a partnered szónoki képessége vesz rá arra, hogy az idődet a kommunikációba fektesd.
A kutatócsoport közeljövőbeli tervei között szerepel ennek a jelenségnek a valós időben és neurobiológiai szempontból történő vizsgálata.
