Képzeld el, hogy épp Tokióba hajtasz be kocsival. Először is meg fogsz lepődni azon, hogy a közlekedés baloldali, és ez egyáltalán nem apróság. De amikor eléred az első közlekedési lámpát, az élmény még érdekesebb lesz. A lámpán nincs zöld. Van helyette kék. Vagy inkább türkiz. Miért alakult ez így?
E mögött a szokatlan jelenség mögött egy ezeréves történelem áll. A klasszikus japán nyelvben mindössze négy szó létezett az alapszínekre: fehér, fekete, piros és kék. Ez nem azt jelentette, hogy a japánok másképp látták volna a világot. A nyelv egyszerűen ott húzta meg a határokat a színek között, ahol jónak látta. A „kék” és a „zöld” közötti határ pedig egész egyszerűen nem létezett.
A kék történelmileg egy hatalmas tartományt fedett le: a kék eget, a tenger hullámait, a fák zöld leveleit, a cékla zöldjét és az éretlen gyümölcsöket. A modern japán nyelvben ez a szó a földrajzi nevekben még mindig él.
A zöld mint önálló fogalom a Heian-korban jelent meg, de melléknévként csak jóval később rögzült a nyelvben.
Amikor Tokióban megjelent az első közlekedési lámpa (amit az USA-ból importáltak, a teljesen megszokott zöld „szabad” jelzéssel), a japán újságok az újdonságról beszámolva „kék jelzést” írtak. Mert gyakran egyszerűen ezt a szót használod japánul, amikor egy hűvös, semleges, „nem piros” színt látsz. A kifejezés pedig aztán berögzült a kultúrában.
Egy 1973-as japán szabvány előírta, hogy egy észrevehetően kékbe hajló árnyalatot kell használni, hogy a hivatalos iratokban szereplő „kék” vagy „kékes” szó ne tűnjön nyilvánvaló hazugságnak, miközben a jelzés a nemzetközileg elismert zöld szín határain belül marad.
Papíron a jogi normák eleinte ellentétesek voltak a mindennapi szóhasználattal. Az 1950-es évekig a közlekedési törvényekben a „zöld jelzés” volt a hivatalos kifejezés. De senki sem beszélt így. A reform után rögzítették a japán zöldet is. Ekkor a törvény és a beszélt nyelv már megegyezett, viszont a fizikai lámpákon lévő szín viták tárgyává vált. Hogyan is nevezzük, ha már eleve ekkora a zűrzavar?
A kék és a zöld közötti határvonal egyébként sok nyelvben elmosódott. A magyarban például külön szó van a világoskékre és a sötétkékre, míg az angolban mindkét árnyalatot a „blue” fedi le. A kísérletek szerint a magyar anyanyelvűek gyorsabban megkülönböztetik azokat az árnyalatokat, amelyek e nyelvi határ két oldalán helyezkednek el. A nyelv nem változtatja meg azt, amit látunk, de megváltoztatja azt, amire odafigyelünk.
Japán bizonyos részein – különösen ott, ahol még régi típusú lámpák állnak – a „zöld” jelzés szinte jégszínűnek, szinte türkiznek tűnik. A helyiek számára ebben nincsen semmi szokatlan. Számukra ez egyszerűen kék. Mindig is kék volt. És valószínűleg kék is marad.
Ha már teljesen belezavarodtál, akkor összegezzünk: a történtek lényege egy szórakoztató kis nyelvi játék. A japánok eredetileg azért írták le kéknek a zöld lámpát, mert a nyelvükből hiányzott a megfelelő, elég gyakran használt szó. Aztán, hogy ne kelljen mindent átalakítani, amihez már hozzászoktak, elkezdték kékesre csinálni a lámpákat, ami egyszerre hasonlított a szabványos lámpákra és a kék színre is. Később megpróbálták a zöldet használni, de ezzel újabb zűrzavar kezdődött. A közlekedési lámpák így ismét zöldek és kékek lettek.
