Adott volt egy erős színészpáros, a vizuális perfekcionizmus, és a nézők egy „Gravitáció” szintű intellektuális drámát vártak. Ehelyett kaptak egy csillogó melodrámát, ahol a legösszetettebb erkölcsi dilemmákat szégyenlősen a szőnyeg alá söprik a happy end kedvéért.
Észrevetted már, hogy egy film elkészítésének története néha sokkal drámaibb, mint az, amit a képernyőn látunk? Itt pontosan ez a helyzet: Morten Tyldum rendező harcától kezdve, amit a valódi díszletek építésének jogáért vívott, egészen a rejtélyesen eltűnt befejezésig, amely a műfaj új klasszikusává tehette volna ezt a filmet.
Hogyan épült fel az „Avalon” zöld háttér nélkül
Morten Tyldum rendező, aki a „Kódjátszma” révén vált híressé, olyan filozófiával vágott neki a forgatásnak, ami a modern Hollywood számára eretnekségnek hangzik. A sci-fiket általában üres zöld dobozokban forgatják, ahol a színészek teniszlabdákat bámulva kénytelenek mély érzelmeket megformálni. Tyldum ezt az utat határozottan elutasította. Kijelentette, hogy lehetetlen eljátszani a valódi űrbéli magányt, ha fizikailag nem érzed azt. Valódi díszletekre volt szüksége, és az atlantai Pinewood stúdióban zajló építkezés méretei láttán a producerek idegesen csuklani kezdtek.
Tyldum csapata példátlan lépésre szánta el magát: lebontották a falakat több pavilon között, hogy egyetlen gigantikus térré nyissák össze őket. Ez tette lehetővé, hogy életnagyságban alkossák meg az Avalon űrhajó belső tereit.
A színészek igazi folyosókon sétáltak, valódi vezérlőpultokat érintettek meg, és fizikailag létező robotokkal léptek interakcióba CGI-modellek helyett. Tyldum meg volt győződve arról, hogy amikor egy művész látja a valódi léptéket és érzi a világ textúráját, „a pillanat igazsága” magától születik meg, anélkül, hogy hamisan próbálná eljátszani az ürességtől való félelmet.
Sztárok, pénz és az elmélyülés módszerei
Jennifer Lawrence és Chris Pratt kiválasztását sokan a Sony stúdió cinikus számításának tartották. A pillanatnyilag két legkeresettebb színész megszerzése csillagászati összegekbe került: Lawrence 20 millió, Pratt pedig 12 millió dollárt kapott. Tyldum azonban ragaszkodik hozzá, hogy a sztárok médiasúlya számára nem volt szempont. Olyan színészekre volt szüksége, akik képesek elvinni a hátukon egy kamaradrámát, ahol nincs más, csak két arc és a végtelen vákuum.
A forgatáson érdekes részletek derültek ki a munkamódszereikről. Chris Pratt, hogy elkapja az elszigeteltség megfelelő hangulatát, egy rejtett fülhallgatót használt, amelyben még a felvételek alatt is zene szólt. A dallam segített neki kizárni a több száz fős stáb nyüzsgését, és megmaradni a magányos szerelő szerepében.
Jennifer Lawrence máshogy csinálta: képes volt nevetni és sztorizgatni egy másodperccel a „Tessék!” elhangzása előtt, majd azonnal átkapcsolt hisztéria vagy mély kétségbeesés üzemmódba. A rendező bevallotta, hogy a forgatás a végletekig kimerítette őket: a nehéz űrruhák és a pattanásig feszült idegek állandó nyomása kolosszális energiákat emésztett fel. Lawrence néha őszintén figyelmeztetett mindenkit, hogy az „akkumulátorai” már csak egy-két őszinte, könnyes csapóra lesznek elegendőek.
Őszinteség a premier után: A színészek a bukásról
A főszereplők reakciója a megsemmisítő kritikákra váratlanul őszinte, bár tegyük hozzá, megkésett volt. Chris Pratt bevallotta, hogy a negatív visszajelzések áradata váratlanul érte: őszintén büszke volt a munkájára, és kiválónak tartotta a filmet. Elmondása szerint ez egy kegyetlen lecke volt – ekkor szembesült először azzal a helyzettel, hogy a személyes megítélése ennyire eltért a közönség és a sajtó véleményétől. A színész a mai napig meg van győződve róla, hogy minőségi alkotás született, de a kritikusok értékelése, akik a film besorolását felejthető vígjátékokéhoz hasonlították, valóságos ütés volt számára.
Jennifer Lawrence egy idő után sokkal keményebben fogalmazott, elismerve a forgatókönyv egy alapvető hibáját, ami elkerülte a figyelmét az olvasás során. A színésznő egyetértett azzal a véleménnyel, miszerint a romantikus szál eléggé hátborzongatóan hat, és leginkább egy „űrbéli zaklató” történetére emlékeztet. Sajnálja, hogy nem ragaszkodott a film szerkezetének megváltoztatásához. Szerinte a cselekménynek az ő karaktere, Aurora ébredésével kellett volna kezdődnie, hogy a nézőt először hatalmába kerítse a helyzet borzalma, és csak utána tudja meg a szörnyű igazságot Jim erkölcstelen és visszataszító tettéről. Egy ilyen döntés megmenthette volna a thrillert a bukástól, de ahogy maga Lawrence is megjegyezte: „utólag mindenki okos”, és most már együtt kell élnie ezzel a mulasztással.
Az eredeti forgatókönyv rejtett tragédiája
A legnagyobb csalódás akkor ér, amikor megtudod, milyen is lett volna a film eredetileg. Jon Spaihts forgatókönyve, amely még 2007-ben felkerült a legjobb megvalósítatlan ötletek rangos „Fekete listájára”, egy teljesen más, komor és logikus történetet kínált. Az a verzió nem félt feltárni az önzés és a kétségbeesés természetét. Abban Jim tette – hogy felébreszti Aurorát – nem romantikus gesztusként, hanem a gyengeség tragikus aktusaként jelent meg, amellyel egy másik embert a halálba küld.
A mozis verzió fináléja egy banális akciófilmmé silányult: a reaktor csodás megmentése, Jim feltámadása az orvosi kapszulában, és a giccses jelenet a fák neveléséről az előcsarnokban. Az eredeti szöveg sokkal keményebb volt. A harmadik felvonásban a hajó rendszerei nem véletlenül mondták fel a szolgálatot, hanem a számítógép alapvető hibái miatt. Gus Mancuso (Laurence Fishburne) sem csak úgy meghalt, hanem egy elkerülhetetlen katasztrófával szemben hagyta magára a hősöket: a hajó, abban a hitben, hogy megérkezett a célállomásra, elkezdte kilökni az alvó utasokat a nyílt űrbe.
Az elveszett befejezés: Az „Avalon” generációi
Spaihts forgatókönyvének csúcspontja nem hagyott teret a hollywoodi csillogásnak. Jim és Aurora megpróbálták megmenteni az embereket, de kudarcot vallottak – mind az 5000 utas meghalt, kilökve a vákuumba. A hősök egyedül maradtak az üres szellemhajón, és ez jelentette a fordulópontot, ahonnan nem volt visszatérés. A szerelmük volt az emberi faj túlélésének egyetlen módja egy vaskamrában, a semmi közepén.
A film azzal a jelenettel ért volna véget, amikor 88 év elteltével megérkeznek a Homestead II (Belső Telep 2) bolygóra. Amikor a zsilipek kinyíltak, az új világba nem azok léptek ki, akik a Földön elaludtak, hanem Jim és Aurora leszármazottai, és talán felnevelt idegen embriók – a hajón született gyerekek és unokák. Ez egy erőteljes, kijózanító befejezés volt: a bárka elérte a célját, de annak árán, hogy az összes eredeti telepes elpusztult, az űrhajó pedig egy generációs börtönné változott. Egy ilyen végkifejlettel a történet igazi, mélyreható sci-fivé vált volna.
A rendező leckéje: Az önzés mint erény
Morten Tyldum meg van győződve arról, hogy minden alkotó legnagyobb hibája az, ha megpróbálja kitalálni a közönség vágyait. Úgy véli, hogy a filmeket „önző módon” kell forgatni, és csakis azt kell megcsinálni, amit ő maga is látni szeretne. Szerinte a siker kiszámítására vagy a karrierépítő lépésekre tett kísérletek mindig alkotói kudarchoz vezetnek. A sors iróniája, hogy pont a stúdió beavatkozása és a tömegigények kiszolgálásának vágya – amely tompította Spaihts forgatókönyvének éles sarkait – fosztotta meg az „Utazókat” attól az esélytől, hogy kultfilmmé váljon.
Csak találgatni lehet, milyen is lehetett volna ez a projekt, ha a stúdió a végsőkig megbízik a forgatókönyvíró komor víziójában és a rendező megalkuvást nem tűrő hozzáállásában. Kaptunk egy szép képi világot kiváló színészekkel, de elvesztettünk egy történetet, amely egy lapon lett volna említhető a műfaj legjobbjaival.
Az „Utazók” egy mementó arra, hogy az összetett drámától való félelem hogyan képes egy potenciális mesterművet egy szimpla esti filmmé lefokozni.
