Egy első osztályú sorhajó vízkiszorítása nagyjából 3000 tonna volt. A hossza körülbelül 60 méter, a legénysége pedig 800 főt számlált. Körülbelül ennyien éltek egy átlagos 18. századi angliai vidéki kisvárosban is.
Csakhogy az a város mozdulatlan volt. Ez pedig úszott.
Ennek a „városnak” nem volt csatornahálózata, hiányzott a szellőzése, a főfedélzet alatt nem volt állandó világítás, nem rendelkezett mai értelemben vett orvosi felszereléssel, sőt, még elegendő ivóvízzel sem. Ennek ellenére csatákban vett részt, iszonyatos viharokat vészelt át, és olykor még a Földet is megkerülte.
A vitorláskorszak hadihajója a saját korának egyik legösszetettebb műszaki építménye volt. A felépítése, a fedélzeti élet és a harc valós mechanikája nagyjából annyira tért el a mozikban látottaktól, mint a középkori sebészet a maitól.
Vonalmenti harc: Miért álltak sorba a hajók, és mi következett ebből?
A „csatavonal” (line of battle) taktikája – amikor a flották párhuzamos oszlopokba rendeződve, oldalról lőtték egymást – a vázlatokon egyértelműnek és szinte már-már gyönyörűnek tűnik. A gyakorlatban azonban nagyon is konkrét technikai korlátok szülték.
A vitorlás hajók ágyúit az oldalak mentén, a lőrésekben helyezték el, méghozzá több ágyúfedélzeten. A hajó orra és tatja gyakorlatilag fegyvertelen volt, mert a szerkezeti kialakítás egyszerűen nem engedte meg a nehézlövegek oda történő felszerelését. Emiatt a hajó csakis szigorúan oldalra tudott hatékonyan tüzelni. A flottát vonalba rendezni tehát annyit tett, hogy a lehető legtöbb ágyúcsövet tudták egyszerre az ellenségre irányítani.
Ennek a vonalnak azonban volt egy alapvető hátránya: szinte lehetetlen volt győzelmet aratni vele. Párhuzamosan haladva a két flotta folyamatosan lőtte egymást, mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett, de egyik sem tudott döntő fölénybe kerülni – egészen addig, amíg egy komolyabb sérülés, tűz vagy csáklyázás be nem következett. Pontosan ezért végződtek a korszak nagy tengeri ütközetei olyan gyakran „döntetlennel”: a két flotta végül elhajózott egymás mellől, összeszámolták a halottakat, de mindketten harcképesek maradtak.
Nelson admirális az 1805-ös trafalgari csatában szándékosan felrúgta a vonaltaktikát: két hajórajjal merőlegesen támadta meg a francia-spanyol vonalat. Hajói orral haladtak az ellenség felé, így védtelenül tették ki magukat a hosszanti tűznek anélkül, hogy viszonozni tudták volna azt – ez óriási kockázatot jelentett. Nelson ugyan elesett a csatában, de a terve bevált: huszonkét ellenséges hajót elfoglaltak vagy megsemmisítettek, míg a brit flotta egyetlen egyet sem veszített.
Nyolcszáz ember hatvan méteren: Milyen volt az élet egy sorhajón?
A sorhajó legénységi szállásán a matrózok függőágyakban aludtak, egymástól mindössze 14 hüvelyknyi – körülbelül 35 centiméteres – távolságra. A haditengerészet vezetése ugyanis pontosan ekkora távolságot tartott „elegendőnek”.
Az alvás váltásokban történt: amíg az egyik őrség szolgálatot teljesített, a másik pihent a függőágyakban. Állandó, saját személyes tér gyakorlatilag nem létezett. A „ruhásszekrény” mindössze egy apró láda volt az ágyútalp tövében – egy matróz minden földi vagyona befért ebbe.
Az ételeket a hajókonyhán, egy fémtűzhelyen készítették, amit vihar idején a tűzveszély miatt mindig eloltottak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy pont a legnagyobb viharokban, amikor az embereknek a leginkább szükségük lett volna meleg ételre, egyszerűen nem kaptak. A brit flotta alapvető fejadagja sózott marha- és sertéshúsból, kétszersültből (ami olyan kőkemény volt, hogy olykor tányérnak is használták), sajtból, valamint a napi sör- vagy rumfejadagból állt. A hosszú utazások során az élelmiszerek megromlása nem a kivételt jelentette, hanem a mindennapos normát.
A skorbut több brit tengerésszel végzett, mint az összes tengeri csata együttvéve. 1747-ben egy skót orvos, James Lind az első klinikai kísérletek során bebizonyította, hogy a citrusfélék megelőzik a betegséget. Ennek ellenére még negyven évet kellett várni arra, hogy a citromlé kötelezővé váljon a brit haditengerészetnél. A bürokrácia még a vitorláknál is lassabb volt.
Ágyúk: Lassabbak, drágábbak és kiszámíthatatlanabbak, mint a mozikban
Egy első osztályú sorhajó jellegzetes oldalsó sortüze egyszerre legalább harminc ágyú elsütését jelentette. A filmvásznon mindez tökéletes szinkronban dörrenő, fülsiketítő robajként jelenik meg. A valóságban azonban a sortüzek korántsem voltak ennyire összehangoltak: az ágyúkezelő csapatok eltérő tempóban dolgoztak, a lőpor berobbanása olykor késett egy picit, ráadásul az ágyúk hátrasiklását is kézi erővel kellett irányítani.
Egy ágyú újratöltése harc közben, a legideálisabb körülmények között is nagyjából két percet vett igénybe egy tapasztalt legénységtől. Ez azt jelenti, hogy egy egyórás ütközet során egyetlen ágyúval mindössze 20-30 lövést lehetett leadni – feltéve, ha minden a tervek szerint ment. A gyakorlatban ez a szám jóval alacsonyabb volt. A fegyvercsövek felforrósodtak, a lőpor már töltés közben is berobbanhatott, az ágyútalpak pedig gyakran felmondták a szolgálatot. A hat-nyolc fős tüzércsapat sűrű füstben és fülsiketítő zajban végzett folyamatos, gépies fizikai munkát, miközben fogalmuk sem volt róla, mi történik odakint.
A fa hajótestbe csapódó öntöttvas ágyúgolyó korántsem volt olyan halálos, mint ahogyan azt ma sokan gondolják: a vastag burkolat ugyanis jórészt elnyelte az ütést. Ennél sokkal nagyobb veszélyt jelentettek a faszilánkok – azok a borotvaéles törmelékek, amelyeket a golyó szögben történő becsapódáskor minden irányba szétszórt. A harctéri veszteségek döntő többségét ezek a repeszként viselkedő szilánkok okozták.
- A láncos ágyúgolyók (knépelek) – amelyeket egy lánc vagy fémrúd kötött össze – repülés közben pörögtek, és valósággal lekaszálták az ellenséges hajó kötélzetét, mozgásképtelenné téve azt.
- A gyújtóbombák (brandkugel) – gyúlékony anyaggal töltött üreges golyók – a fából épült flották legfélelmetesebb fegyverei voltak. A fedélzeten keletkező tüzet szinte lehetetlen volt eloltani, ha pedig a lángok elérték a lőporraktárat, az a hajó azonnali és végzetes pusztulását jelentette.
Élő leltár: Tehenek, csirkék és a fűrészes sebész
Egy hosszú utazás kezdetén a hadihajó alsó fedélzetein nem csupán az emberek és fegyverek szorongtak, hanem a különféle állatok is.
Az admiralitás hivatalosan is engedélyezte a tisztek számára, hogy saját fogyasztásra haszonállatokat tartsanak. A tehenek tejet adtak, a tyúkok tojást tojtak, a kecskéket és sertéseket pedig az út során vágták le. Az állatokat az alsó szinteken vagy az ágyúfedélzeten lévő speciális karámokban szállították. Ez olyan jellegzetes bűzt árasztott, amit a veterán tengerészek a tengeri élet elválaszthatatlan és megszokott velejárójaként emlegettek. Csaták előtt az állatokat vagy leterelték a raktérbe, vagy egyszerűen átdobták őket a korláton, egyenesen a tengerbe.
A patkányok gyakorlatilag mindenhol nyüzsögtek. A kiirtásukra tett kísérletek mindig csak átmeneti sikert hoztak. A kifejezetten hosszú utakon a matrózok olykor összefogdosták és megették a patkányokat – méghozzá nem feltétlenül az éhezés miatt, hanem egyszerűen azért, mert a friss hús vonzóbb alternatíva volt, mint a már három hónapja sóban tárolt cupák.
A hajóorvos (sebész) egy különleges, tragikus figura volt a fedélzeten. A hajópappal vagy a kincstárnokkal ellentétben őt nem tekintették teljes értékű tisztnek: a rangja inkább a mesteremberekéhez állt közelebb. A sebész a hajó gyomrában, a vízvonal alatt kialakított szobában (a cockpitben) végezte a munkáját – méghozzá azért, mert csata közben ez a rész viszonylag védve volt a becsapódó ágyúgolyóktól. Érzéstelenítés ekkoriban még nem létezett. A legfőbb szakmai erény az amputáció sebessége volt: egy tapasztalt orvos kevesebb mint egy perc alatt levágott egy végtagot. A korszak mércéjével mérve ez kifejezetten humánus eljárásnak számított, hiszen ezzel tudták a leginkább lerövidíteni az eszméletnél lévő beteg fájdalmát.
A műtéteket követő halálozási arány rendkívül magas volt, de ez legtöbbször nem magának a beavatkozásnak, hanem a későbbi elfertőződésnek volt köszönhető. Az antiszepszis (fertőtlenítés) fogalma csak a 19. században jelent meg. Addig a sebész pusztán tengervízzel öblítette le a műszereit, és végig ugyanabban a véres ruhában dolgozta végig az egész csatát.
Fahajók az idő vasfoga ellen: Miért rohadtak el hamarabb a flották, minthogy harcolni tudtak volna?
Egy fából épült hadihajó legádázabb ellensége nem az ellenség tüze volt, hanem az idő és a nedvesség.
A fa a sós tengervízben könnyen elrohad. A kötélzet állandóan váltakozó vizesedése és száradása miatt a faanyag megrepedezik. Ráadásul a fát a hajóféreg (egy fafúró kagylófajta, a Teredo) is előszeretettel rágta, amely a meleg vizekben alig néhány hónap alatt képes volt teljesen átlyukasztani a védelem nélküli burkolatot.
Emiatt a vízvonal alatti hajótestet rézlemezekkel kezdték el borítani. Ez nemcsak a hajóférgek ellen nyújtott védelmet, de a hajótest hínárosodását is lelassította, ami egyébként jelentősen növelte volna a hajó közegellenállását a vízben. A rézburkolat az 1770-es években jelent meg a brit haditengerészetnél, és alapjaiban változtatta meg a hajózás lehetőségeit: a hajók felgyorsultak, a kötelező karbantartások között eltelt idő pedig jócskán megnőtt.
Egy sorhajó néhány évente teljeskörű nagyjavításra szorult. A hajódöntés (amikor a hajót az oldalára döntötték, hogy a víz alatti részeket is meg tudják tisztítani) több száz ember többhetes, megfeszített munkáját vette igénybe. Egy ekkora flotta fenntartása elsősorban hatalmas pénzügyi és logisztikai feladatot jelentett, és csak ezután következtek a katonai szempontok.
A brit admiralitás krónikus módon egy úgynevezett „rohadó flottát” is fenntartott – ezek olyan hajók voltak, amelyek papíron ugyan még szolgálatot teljesítettek, de a valóságban azonnali felújításra szorultak volna. Ez a jelenség a parlamenti vizsgálatok állandó és visszatérő témája volt, ám a problémát valójában soha nem sikerült teljesen orvosolni.
Egy vitorlás sorhajó a saját kora mérnöki tudományának abszolút csúcspontját jelentette – miközben olyan hely volt, ahol az élet kimondhatatlanul kényelmetlennek, veszélyesnek és egészségtelennek számított. Pontosan a technikai tökéletesség és az emberi esendőség ezen kettőssége teszi annyira lenyűgözővé és izgalmassá a vitorláskorszak kutatását.
A filmek fenséges ágyúdörgést és büszkén lobogó zászlókat mutatnak be nekünk. Eközben az admiralitás archívumai megromlott kétszersültekről, a raktérben nyüzsgő patkányokról és a fűrészét suhogtató sebészről mesélnek. És bár mindkét kép teljesen igaz, csupán ugyanannak a hajónak a két különböző oldalát mutatják be.
