Ezt a háztartási elektromos biztonság növelésének egyik módjaként fogták fel. Az ok egyszerű: az akkori lakóépületeknél széles körben használtak a földben vezetett fémcsöveket, amelyek bizonyos feltételek mellett természetes földelőként funkcionálhattak. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb akkori házban egyszerűen nem is létezett földelés.
Fontos megjegyezni, hogy az akkori szabványok valóban engedélyezték a földben futó fém vízvezetékcsövek természetes földelésként való használatát – feltéve, ha azok megfeleltek a folytonossági, korróziós és elektromos vezetőképességi követelményeknek. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a lakáson belüli csöveket és strangokat automatikusan védővezetőként lehetett volna használni. Ezeknek a belső vezetékeknek ugyanis senki sem ellenőrizte és garantálta az elektromos folytonosságát, illetve a tényleges műszaki állapotát.
A gyakorlatban az acél vízhálózat a legtöbb esetben valóban kapcsolatban állt a földdel, de ennek megbízhatósága rengeteg tényezőtől függött: a csövek állapotától, a csatlakozások minőségétől, a rozsdásodástól, a lerakódásoktól és az esetleges külső beavatkozásoktól. Ráadásul még a tisztán fémből készült rendszerekben is kialakulhattak olyan szakaszok, ahol megnőtt az átmeneti ellenállás. Így ez a fajta „földelés” meglehetősen esetleges volt, és semmiképp sem számított garantáltan megbízható műszaki megoldásnak.
A helyzet azonban drasztikusan megváltozott az építőipari technológiák fejlődésével, amikor is tömegesen kezdték el használni a műanyag csöveket, a kompozit anyagokat és a szigetelő közbetéteket. Ezeknek az elemeknek a beépítése sokszor megszakította a csővezeték elektromos folytonosságát, ami megbízhatatlanná, bizonyos esetekben pedig egyenesen életveszélyessé és tilossá tette a vízvezeték földelésként történő használatát.
Éppen ezért a modern biztonsági előírások a vízvezetékeket már egyáltalán nem tekintik a védővezető (PE) elfogadható alternatívájának. Sőt, ha szigetelő betétek is vannak a rendszerben, akkor a használatuk ilyen célra kifejezetten tilos. Az persze igaz, hogy az épületbe bejövő fém csővezetékeket be kell kötni a potenciálkiegyenlítő hálózatba (EPH), de ettől még nem látják el a védővezető (földelés) funkcióját.
További komoly veszélyforrást jelentettek a meghibásodott elektromos berendezések. Ha ugyanis egy ilyen „házi barkács” földeléshez csatlakoztatott háztartási gép szigetelése megsérült, a csővezeték fémrészein veszélyes feszültség jelenhetett meg. Hogy ez pontosan mekkora, azt a hálózat paraméterei, a zárlati áramkör ellenállása és a sérülés jellege határozta meg, tehát sosem lehetett előre biztosra tudni.
Ennek következtében a vízvezetékrendszerhez kapcsolódó fémelemek – az épület más vezetőképes részeihez képest – életveszélyes feszültség alá kerülhettek. Ez egy magas páratartalmú helyiségben (mint például a fürdőszoba) különösen kritikus, hiszen ilyenkor az emberi bőr ellenállása lecsökken, ráadásul sokkal nagyobb az esélye annak, hogy egyszerre több áramvezető felülethez is hozzáérsz.
Ilyen körülmények között elég volt egyszerre megérintened a fürdőkádat és egy másik fémtárgyat ahhoz, hogy elektromos áram haladjon át a testeden. Hogy ez milyen következményekkel járt, az függött az áramerősségtől, a behatás idejétől, attól, hogy milyen úton haladt át a testen az áram, illetve az egyéni adottságoktól is. Ezért túlzás lenne garantált halálos kimenetelről beszélni, de a súlyos vagy akár végzetes áramütés kockázata rendkívül magas volt.
Napjainkban a fürdőszobákra és zuhanyzókra vonatkozó villamosbiztonsági követelményeket jelentősen megszigorították és rendszerezték. A jelenlegi szabványok alapján a lakóépületek ezen helyiségeiben kiegészítő potenciálkiegyenlítő hálózatot (EPH) kell kiépíteni. Ez biztosítja az érinthető áramvezető részek és a berendezések védővezetőinek elektromos összekötését.
A fürdőszobákban és zuhanyzókban található elektromos hálózatokra vonatkozó követelményeket napjainkban már szigorú szabványok részletezik. Ezek a dokumentumok pontosan szabályozzák a biztonsági zónákat és a védelmi intézkedéseket is, beleértve a potenciálkiegyenlítést és a hibaáram-védőkapcsolók (FI-relék) használatát.
Az EPH-hálózat keretein belül a fémrészeket (fürdőkádak, víz- és fűtéscsövek, berendezések fémházai és minden egyéb áramot vezető elem) összekötik egymással és a védővezetővel (PE). Ezt a gyakorlatban általában egy helyi potenciálkiegyenlítő hálózaton keresztül oldják meg, amely aztán a villamos hálózat védővezetőjéhez és a fő földelősínhez kapcsolódik.
Ez a kialakítás lehetővé teszi, hogy jelentősen lecsökkenjen a feszültségkülönbség az ember által elérhető, áramot vezető felületek között, ezzel pedig minimalizálja az áramütés veszélyét. Fontos azonban megértened, hogy bár ez a megoldás radikálisan csökkenti a kockázatot, az összes lehetséges vészhelyzeti forgatókönyv esetén ez sem nyújt 100%-os garanciát.
Éppen ezért egy másik, elengedhetetlen védelmi intézkedés a hibaáram-védőkapcsolók, vagy ismertebb nevükön a FI-relék alkalmazása. Ezek az eszközök azonnal és automatikusan lekapcsolják az áramellátást, ha a megengedett értéket (háztartásoknál ez általában maximum 30 mA) meghaladó szivárgó áramot észlelnek. Ez hatalmasat dob az otthoni elektromos hálózat biztonságán.
A mai modern előírások kötelezővé teszik a FI-relék használatát a fürdőszobai konnektorokat tápláló áramköröknél, sőt, bizonyos esetekben azoknál a hálózatoknál is, amelyek fokozottan veszélyes zónákban találhatók, vagy csak áthaladnak azokon. Azt, hogy pontosan milyen megoldásra van szükség, az adott épület villamossági terve és a beépített védelmi rendszer határozza meg.
Összességében elmondható, hogy a fürdőszobák elektromos biztonságának mai megközelítése már egy rendkívül komplex műszaki megoldáson alapul. Ez pedig nem más, mint a szakszerűen kivitelezett földelési rendszer, a potenciálkiegyenlítő hálózat (EPH) és a hibaáram-védőkapcsolók (FI-relék) együttes használata.
