Számos legenda fűződik hozzá: Japánban úgy hitték, hogy a mozgása földrengést okozhat, régen Oroszországban azt beszélték, hogy a víziszellem lovagol rajta, napjainkban pedig egyesek azt állítják, hogy akár egy felnőtt embert is képes a víz alá rántani. De mi ebből az igazság, és mi a kitaláció?
A harcsák egy ősi halcsoport, amely már körülbelül 80 millió éve létezik. A kréta időszak végére szinte az egész világon elterjedtek, kivéve Ausztráliát, ahol valószínűleg később jelentek meg – tengeri ősökön keresztül. Ma mintegy 1200 harcsafaj ismert, és sokszínűségük lenyűgöző: az apró akváriumi harcsáktól kezdve a 300 kg-os óriásokig.
A legtöbb harcsa édesvízi ragadozó, de akadnak köztük paraziták is. Például az Amazonas folyóiban él a kandiru (vandellia), amely a „brazil vámpír” becenevet kapta. Ez a kis hal (legfeljebb 15 cm hosszú) beúszik más halak kopoltyújába, szétnyitja tüskés úszóit, és áldozata vérével táplálkozik.
A tengeri fajok között pedig léteznek mérgező fecskefarkú harcsák – hát- és mellúszóik tüskés sugarai méregmirigyekkel vannak összeköttetésben, és nagyon fájdalmas sebet tudnak ejteni.
Szerencsére a mi folyóinkban leggyakrabban két harcsafajjal találkozhatsz: az amuri (távol-keleti) és a lesőharcsával (európai). Nem veszélyesek az emberre, bár a legkülönfélébb pletykák keringenek róluk.
A harcsák a lesből támadás mesterei. Látásuk gyenge, de ezt más érzékeikkel kompenzálják:
- Szaglásuk lehetővé teszi számukra, hogy a legapróbb szagokat is érzékeljék, beleértve a vért vagy más halak nyálkájának nyomait. Nemcsak a zsákmány jelenlétét tudják meghatározni, hanem a fajtáját, sőt még a fizikai állapotát is.
- Az oldalvonaluk segít nekik érezni a víz rezgéseit – akár 10 másodperccel azután is képesek észlelni egy halat a hidrodinamikai nyoma alapján, hogy az elúszott mellettük.
- A Weber-szervnek (egy hangokat felerősítő csontocskákból álló rendszernek) köszönhetően a harcsák még a gyenge zajokat is meghallják, például egy sebesült hal mozgását.
- Ízlelőbimbóik pedig, amelyekből több mint 100 000 található az egész testükön – beleértve a bajuszukat is –, segítenek nekik táplálékot találni a zavaros vízben.
A harcsák ragadozók, de étrendjük változatos. Halakkal, békákkal, rákokkal, puhatestűekkel, sőt néha még dögökkel is táplálkoznak. A nagy példányok rátámadhatnak a vízben lévő vízimadarakra vagy kisebb emlősökre. Azok a pletykák azonban, miszerint a harcsák emberekre vadásznának, erősen túlzóak – erre semmilyen dokumentált bizonyíték nincs.
A harcsák főként éjszaka vadásznak, nappal pedig gödrökben, uszadékfák vagy kimosott gyökerek között bújnak meg. Néha trükköket vetnek be: például a sekély vízben nyitott szájjal fekszenek, és olyan örvényt keltenek, ami beszippantja az apró halakat, vagy a bajuszukat mozgatják, mintha férgek lennének.
A lesőharcsák igazi matuzsálemek. Egyes példányok megérik a 80 éves kort, kivételes esetekben pedig akár a 100-at is. Méreteik lenyűgözőek: a történelmi feljegyzések arról számolnak be, hogy a 19. században a Dnyeperben 300 kilogrammnál is nehezebb harcsákat fogtak. Széles körben ismert az a történet, miszerint az Iszik-köl tóban egy több mint 340 kilogrammos, 4 méternél is hosszabb harcsát fogtak, ám hivatalosan ezeket a méreteket nem erősítették meg.
Ma már ritkán találkozhatsz óriásharcsákkal. A modern rekorder példányok hossza legfeljebb 2,5 méter, súlyuk pedig 150 kilogramm körül mozog. Európán kívül azonban léteznek ennél nagyobb fajok is. Például a Mekong folyóban élő óriás pangáziusz (Mekong-óriásharcsa) akár 3 méteresre és 300 kilogrammosra is megnőhet. Igaz, ő nem tartozik a hosszú életűek közé – a hal mindössze 10 év alatt eléri ezt a méretet.
A harcsákat számtalan mítosz övezi. Az egyik leglenyűgözőbb a japán legenda az Onamazu nevű harcsáról, amely a földrengéseket okozza. A hiedelem szerint egy hatalmas hal él a Japán-szigetek alatt, akit Takemikazucsi isten tart kordában úgy, hogy egy gigantikus kővel nyomja le. Amikor az isten egy pillanatra nem figyel, Onamazu elkezd vonaglani, amitől a föld megremeg.
A szláv mitológiában a harcsát gyakran „az ördög lovának” nevezik, és sötét erőkkel hozzák összefüggésbe: a mendemondák szerint a víziszellem lovagol rajta, ő maga pedig a vízbe fúltakat szállítja a vízalatti birodalomba.
De a legszívósabb mítosz az emberevő harcsákról szól, akik szándékosan rántják a mélybe az embereket. Még a 18–19. században is előfordult, hogy emberi maradványokat találtak a kifogott halak gyomrában, de az sosem derült ki, hogy ezek az emberek valóban harcsatámadás áldozatai lettek-e, vagy a halak csak a már halott testekből lakmároztak. Ma a tudósok egyetértenek abban, hogy a harcsák nem jelentenek komoly veszélyt az emberre, bár méretük és erejük kétségkívül tiszteletet parancsoló.
A harcsa hatalmas, erős és nagyon falánk – hát nem elég ez ahhoz, hogy emberre vadásszon? Természetesen nem! Ehhez legalább egy bizonyos motivációra is szükség lenne. Vagy még inkább: arra a fizikai képességre, hogy ne csak a víz alá rántson valakit, hanem meg is tudja enni.
Az ismert emberevő fenevadak fő motivációja az éhség. A legyengült és öreg példányok nem tudnak más zsákmányt ejteni, ezért térnek át a könnyebb, kétlábú célpontokra. A harcsa számára azonban még egy gyerek is egy szinte lehetetlen küldetés. A hal étrendje nagyon változatos: kétéltűek, halak, kisebb vízi emlősök és madarak, döghús – ezeket mind jóízűen befalja. De a fent felsoroltakban van egy közös vonás: a harcsa minden élő zsákmánya tízszer kisebb, mint egy ember. És míg a nagymacskákat az éhség arra kényszeríti, hogy „lejjebb adják a szintet” az emberhúsig, addig még a legéhesebb harcsa sem képes annyira „megemelni a lécet”, hogy emberre kezdjen vadászni.
Nem elég, hogy a harcsának semmi oka rátámadni az emberre, fizikailag képtelen is lenne megenni minket. Az apró, éles fogakból álló sűrű fogazata inkább egy smirglire hasonlít. A harcsa nem tudja feldarabolni a zsákmányát – egyszerűen nincs mivel. Egyben nyeli le, ami azt jelenti, hogy mindennek, amit megeszik, jóval kisebbnek kell lennie nála.
