Kint a Szovjetunióban Ikaruson dolgozni igazi presztízst jelentett, és a fizetés is jóval magasabb volt. Mivel azonban nekik ez drága, külföldről (tőlünk) behozott luxusjárműnek számított, a sofőrökkel szembeni elvárások is sokkal szigorúbbak voltak. Nem csoda hát, hogy a szovjet utakon egy idő után megjelentek a fényszóróikon „napszemüveget” viselő, hagyományos Ikarus 256-osok.
A kivitelezés ráadásul annyira precíz és szakszerű volt, hogy a váratlan ellenőrzések során még a kinti fejesek sem merték megkérdezni a buszsofőröktől, mi is ez az extra felszerelés valójában.
És tényleg, a távolsági buszok „négyszemű” lámpáin sorra tűntek fel a takaros, színes szűrőkkel ellátott keretek, amelyek teljesen gyári munkának tűntek. Valószínűleg épp a profi megjelenés miatt nem tettek fel felesleges kérdéseket a sofőröknek.
Egy régi szovjet trükk
A szerkezet annyira belesimult a magyar busz dizájnjába, hogy sok utas is megjegyezte, milyen praktikus találmány. Egyesek úgy gondolták, hogy a sárga szűrők a sűrű ködben, a zöldek pedig hóesésben segítik a haladást. Fogadni mernék, ha a sofőrök piros vagy kék plexiket tettek volna fel, a nép hamar kitalált volna azokhoz is valami nyomós „tudományos” magyarázatot.
Valójában ez egy régi, de nagyszerű szovjet trükk (lifehack) volt, amivel rengeteg kinti autós élt abban az időben. A magyar Ikarusok gyári fényszóróira szerelt dupla „szemüvegnek” egyetlen célja volt: meg kellett védeni a drága import lámpákat a felverődő kavicsoktól.
A szovjet utak minősége ugyanis igencsak változó volt. Ha nagy ritkán fel is újították a távolsági utakat, utána az úttesten és a padkán gyakran ott maradt a maradék zúzottkő – és pontosan ettől rettegtek a sofőrök.
Akkoriban a fényszórókat kizárólag hagyományos ásványi üvegből készítették. Elég volt egy kisebb, éles kő, és az üveg máris megrepedt. A kinti közlekedésrendészet persze egyből követelte a cserét. Az Ikarusokhoz azonban ezek nemcsak hiánycikknek számítottak a Szovjetunióban, de méregdrágák is voltak.
Így annak a sofőrnek, akinek a műszakjában betört a lámpa, valahogy zsebből kellett megoldania a problémát, nehogy levonják a béréből, vagy elbukja miatta a prémiumot. Próbálkoztak kinti UAZ-ok vagy teherautók lámpáival, de ezek méretben egyáltalán nem passzoltak a mi buszainkhoz. Ráadásul ezek a „szovjet pótlások” is gyorsan tönkrementek a felverődő kavicsoktól.
Végül rájöttek, hogy ugyanazt a módszert érdemes bevetni, amit a téglalap alakú fényszóróval szerelt Zsiguliknál és Moszkvicsoknál már régóta használtak. A sofőrök egyszerűen plexiből kivágott, átlátszó lapokat rögzítettek az Ikarus fényszórói elé. Voltak, akik rácsokat szereltek fel, de a mi buszaink elegáns dizájnjához ez a megoldás egyértelműen használhatatlan (és randa) volt.
A plexis módszernek azonban megvoltak a maga nehézségei. A lapokat igényesen, fémkerettel kellett elkészíteni, hogy nyoma se legyen a sufnituningnak. Néhány sofőr maga hegesztette a kereteket, de a legtöbben a LiAZ buszokon dolgozó kollégáikhoz fordultak segítségért. Ezeken a szovjet buszokon ugyanis pont egy megfelelő méretű, szép keretbe foglalt lehajtható napellenző volt felszerelve, amit fel tudtak használni.
Azok a szerencsések viszont, akiknek sikerült ilyet szerezniük, nemcsak brutálisan jól néző Ikarus 256-ost kaptak, hanem garantált védelmet is a kavicsok ellen. Még ha a kő be is törte a színes plexit, kicserélni már gyerekjáték volt – a plexi beszerzésére ugyanis számtalan jól bevált módszer létezett a kinti sofőrök körében.
