Nálunk a családban a nagymamám intézte a lakhatási kérdéseket. Egész életében az építőiparban dolgozott, megbecsülték, jó kapcsolatokat épített ki, és így sikerült néhány lakást nyomott áron megszereznie. Az volt a célja, hogy minden gyerekének és unokájának meglegyen a saját otthona, vagyis hogy kipipálja ezt a legfontosabb alapvető szükségletet.
Amíg az unokák a szüleikkel laktak, a lakások bérbeadásból termeltek bevételt. Ez szuper kiegészítés volt a nyugdíja mellé, így a nagymamám semmiben sem szenvedett hiányt, sőt, még spórolni is tudott az évek során.
Aztán az élet másképp hozta: az unokák szétszéledtek a nagyvilágban, a lakások viszont megmaradtak. Így továbbra is hozzák a pénzt. És amikor az unokák majd hazaköltöznek külföldről, egyből lesz hol lakniuk. A nagyi maximálisan elégedett: ő teljesítette a küldetését.
Unokaként én egyáltalán nem gondolom, hogy a nagymamámnak kötelessége lett volna biztosítani a hátországomat. Ez az ő döntése volt, és végtelenül hálás vagyok érte. A legfontosabb azonban az, hogy van egy stabil bevételi forrása, ami biztonságot ad neki öregkorára. Nem kell attól rettegnie, hogy pénz nélkül marad. Bármikor megengedhet magának például egy drága hallókészüléket, vagy sorban állás nélkül megműttetheti a szemét egy magánklinikán.
Ami az anyukámat illeti, ő teljesen másképp áll a dolgokhoz. Nem gondolja úgy, hogy segítenie kellene a gyerekeinek: oldják meg maguk. És ezt annak ellenére vallja, hogy az ő édesanyja (a nagymamám) anyagilag és tettekkel is rengeteget segített neki.
Ebben viszont az anyukám pártján állok. Szerintem felnőtt emberként önállóan kell gondoskodnod a családodról, és nem a rokonok segítségére várni. Azt persze nem vitatom, hogy a saját lakás megléte hatalmas szerepet játszott abban a döntésemben, hogy gyereket vállaljak. Sokkal könnyebb úgy tervezni a jövőt, ha nem kell a fejed felett lévő tető miatt aggódnod. Ettől eltekintve viszont azt tartom helyesnek, ha az ember elsősorban magára számít. Persze, ezzel együtt jár a felismerés is: én biztosan nem fogok tudni lakást venni a lányomnak a 18. születésnapjára.
Kíváncsi lettem, mit gondolnak erről a témáról az internet mindentudói. Ahogy az lenni szokott, parázs vitákba botlottam.
A vitázók egyik fele jogosan jegyzi meg, hogy az állatvilágban a szülő megtanítja az utódját az alapvető készségekre, például a vadászatra, aztán elengedi a vadonba. És ez a gondoskodás legjobb formája: megtanítani túlélni. Mi persze nem vagyunk állatok, így ha egy felnőtt gyereknek segítségre van szüksége, a szülő mindig ott lesz – de csak akkor, ha tényleg muszáj, és egyszerűen nincs más megoldás.
Egy másik tábor szerint a legfontosabb, hogy a gyerek megfelelő oktatást kapjon. Ha van szakmája, lesz fizetése is. Ez egy eléggé vitatható állítás, hiszen a mai világban a diploma egyáltalán nem garantálja a magas jövedelmet. Egyetemet végzett emberek dolgoznak pincérként vagy futárként – ezen már senki sem lepődik meg manapság.
A harmadik csoport abból indul ki, hogy ha a szülők a gyerekvállalás mellett döntöttek, akkor kötelességük mindent megadni neki. A kicsi nem kérte, hogy megszülessen, akkor miért kellene szenvednie, hogy összekaparja a pénzt egy fedélre a feje fölé? Erről azoknak kell gondoskodniuk, akik meghozták helyette a döntést. Ez a nézőpont viszont rengeteg elítélő kommentet és gúnyos viccelődést szül a neten.
Ezenkívül sokan arra is felhívják a figyelmet, hogy az a gyerek, aki hozzászokik, hogy mindent készen kap, nem fogja értékelni a munkát, és nem tudja majd eltartani magát. Mi lesz így belőle? Tényleg a szülei nyakán fog lógni öregkoráig?
És végül az anyagi realitás: manapság, amikor egy átlagos lakáshitel futamideje 20-30 év, hogyan tudnának a szülők egyetlen élet alatt több lakást is venni maguknak és a gyerekeiknek? Akkor egész életükben úszniuk kellene az adósságban! Másrészről viszont a felnőtt gyerekeknek sincs könnyű dolguk – saját lakás nélkül sokkal nehezebb rászánniuk magukat a családalapításra.
Mit gondolsz: a szülőknek kellene lakhatást biztosítaniuk a gyermekeiknek? Oszd meg a gondolataidat hozzászólásban.
