Ez a kísérlet megmutatta, hogy a túlnépesedés állítólag egy bizonyos ponton visszafordíthatatlan változásokhoz vezet a társadalom szerkezetében, később pedig a kihalásához. A kísérletet szigorú kritika érte, mivel sok fontos tényezőt nem vettek figyelembe a során, az eredményei mégis nagyon érdekesek.
Az „egérkísérlet” előzményei
A korlátozott térben zajló kísérletet az amerikai etológus, John B. Calhoun indította el. Calhoun arra volt kíváncsi, hogyan változik meg az emberek viselkedése nagy népsűrűség mellett. A kísérlet 1968-ban kezdődött – a háború utáni bébirobbanás és az ezzel járó túlnépesedési fenyegetés korszakában.
Ekkor gondolkodtak el először a tudósok azon, vajon nem túl gyorsan nő-e az emberi faj létszáma. Éppen ezekben az években figyelték meg, hogy a jómódú és sikeres emberek vidéki kúriákban élnek, míg a szegények családostul zsúfolódnak össze a sokemeletes házak szűk lakásaiban. Hogy megjósolják, mivel fenyeget a gyors népességnövekedés, az USA-ban több költséges társadalomkutatási projektet is indítottak.
A kísérlet kezdete: az egér-„paradicsom”
A „25-ös Univerzum” (Universe 25) projekt számára úgy döntöttek, hogy létrehoznak és felszerelnek egy 12 négyzetméter alapterületű üreges kockát. Ezt a Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet egyik helyiségében helyezték el. A kocka első lakói négy pár fehér egér voltak. A kockában meleg és tisztaság volt, valamint korlátlan mennyiségű víz, élelem és fészeképítéshez szükséges anyag állt rendelkezésre. Volt továbbá 256 fészekdoboz is, amelyeket 3840 egyedre terveztek.
Calhoun számításai szerint a kockában akár 9500 egyed is kényelmesen élhetett volna. Természetesen az egerek aktívan szaporodni kezdtek (A fázis): az első kölykök megjelenésétől kezdve az egérnépesség 55 naponta megduplázódott (B fázis). De már a kísérlet 315. napjára észrevehetővé vált a szaporodás ütemének lassulása. Most, hogy az egerek száma meghaladta a 620 egyedet, a létszám már csak 140-150 naponta duplázódott meg (C fázis).
Ebben a szakaszban a tudósok észrevették, hogy a rágcsálók társadalmában egyfajta kasztrendszer alakult ki. Az egész társadalmat néhány idősebb és erősebb egyed irányította, akik kegyetlenek voltak a többiekkel: harapdálták és kergették a fiatalabbakat, verekedéseket provokáltak. Végül a falkából elűzött fiatal és gyenge hímek a kocka közepén gyűltek össze, ahol a körülmények kevésbé voltak kényelmesek, mivel a fészkek és az etetők a helyiség kerületén helyezkedtek el. A „kivetettek” elpusztultak, a túlélő számkivetettek pedig elvesztették erejüket és depresszióba estek. Ennek ellenére az egérváros népessége nőtt, és az agresszív hangulat is. A rágcsálók száma elérte a 2200 egyedet (a megjósolt 9500 helyett), majd csökkenni kezdett.
A kísérlet vége: az egér-„pokol”
A fiatal számkivetettek fokozatosan felhagytak a nőstényekért való küzdelemmel és a párzással. A hímek védelme nélkül maradt nőstények pedig maguk is agresszívvá váltak. Az állandó stressz miatt sokuknál megszakadt a vemhesség, felfalták az újszülött kölyköket, vagy egyenesen „kolostorba vonultak” – elrejtőztek a felső fészkekben, és elutasították a párzást. Sok elűzött hím hímekkel, a nőstények pedig nőstényekkel kezdtek párosodni. De a népességnövekedés ebben a szakaszban is, bár lassan, de folytatódott.
Az egértársadalom állapota akkor vált igazán aggasztóvá, amikor a rágcsálók egy része teljesen elzárkózott mindenféle társas érintkezéstől (D fázis). Ezek a különböző korú és nemű egerek csak ettek, aludtak és tisztálkodtak. Őket nevezte el Calhoun „szépeknek”, mivel nem vettek részt a verekedésekben, így nem pusztultak el és nem szereztek sérüléseket. Éppen ekkor következett be az egérkolónia „halálfázisa”. A fiatalokat megfélemlítették és kimerítették a harcok, az öregek pedig akadályozták a hozzáférést az élelemhez és a nőstényekhez. A problémát súlyosbította, hogy az idősebb hímek már a születés utáni első hónapokban elűzték a fészkekből a fiatal hímeket, míg az összes nőstényt ott hagyták.
De Calhoun nem értette meg az egerek viselkedésének okait. Úgy gondolta, hogy ha máshol újra megteremti az eredeti körülményeket, a rágcsálók megváltoztatják a viselkedésüket. Ismét kivett a 12 méteres kockából négy párt, és áthelyezte őket egy másik tartályba. De az új paradicsom „nem működött”. Az egerek nem akartak szaporodni, mivel sosem heverték ki a stresszt.
Fokozatosan 122 egyedre csökkent a fő „egérparadicsom” lakóinak száma: ekkor pusztult el az utolsó szaporodóképes nőstény. A kísérlet 1780. napjára, 1972 júniusára az utolsó szálig minden egér elpusztult.
Mi volt a baj a „25-ös Univerzummal”?
John B. Calhoun az egérközösségben kialakult társadalmi feszültséget „viselkedési pöcegödörnek” nevezte. Számos párhuzamot vont az emberi társadalommal. Calhoun véleménye szerint a rágcsálók fizikai pusztulását a „lélek halála” előzte meg az erős stressz miatt. A kísérlet során csak viszonylag kevés egér halt meg végelgyengülésben. A többiek egy „viselkedési örvénybe” kerültek, lemondva a komplex viselkedésről a személyes biológiai túlélés javára, ami az egész kolónia pusztulását jelentette.
Természetesen a tudós megpróbálta kivetíteni a kísérlet menetét és eredményét az emberi közösségre, bár nem hagyta figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy az ember, az egérrel ellentétben, értelmes lény. A modern szakértők viszont úgy vélik, hogy az egérváros gyors kihalásának oka a kísérlet helytelen megszervezésében rejlett.
Az első négy párból származó összes egér rokon lehetett: ez jelentősen befolyásolhatta a termékenységet, az utódok mutációit és a viselkedést. A viselkedési tényezőkre hatással lehetett a kifutó tisztasága és a levegő hőmérséklete is. Calhoun munkásai havonta egyszer, vagy még ritkábban takarították a kocka alakú kifutót, miközben laboratóriumi körülmények között a ketreceket hetente legalább kétszer tisztítják.
Hulladék pedig bőven lehetett: ürülék, szőr és vér a verekedések eredményeként, egértetemek, ételmaradékok. Ipari légkondicionálók voltak már abban az időben az USA-ban, de Calhounnak nem juthatott eszébe, hogy a rágcsálóknak szellőztetésre is szükségük van. Nincsenek adatok a rágcsálók vizsgálatáról és oltásáról sem: ilyen zsúfolt körülmények között könnyen kitörhetett egy járvány, akár az „egérvárost” kiszolgáló emberek által behurcolt mikrobák miatt is.
De még csak nem is ez volt a kísérlet fő problémája. A fészkek és etetők-itatók meghatározott és meglehetősen ésszerűtlen elhelyezése miatt az összes élelemhez és nőstényhez való hozzáférést mintegy 65 nagy termetű hím tarthatta „kézben”. Az erőforrások bősége itt nem segítette a túlélést. Az „egérvároson” az emberi kontroll segíthetett volna, mint egy átlagos laboratóriumi állatházban, ahol a fiatalokat időben különválasztják az idősebbektől, az élelmet pedig szigorúan egyenlően osztják el.
Azt mondják, Calhoun 25 alkalommal végzett hasonló kísérleteket, és mindegyik a látszólag ideális körülmények között élő kísérleti alanyok kihalásával végződött.
És te mit gondolsz, kivetíthetők ennek a kísérletnek az eredményei az emberekre? Vagy ez a folyamat esetleg már el is kezdődött a bolygó bizonyos pontjain?
