Ebben a betanult frázisban a „rejtőzik” a kulcsszó. Ráadásul nemcsak az anyatermészet rejtette el őket – akit ugye minden gyereknek és felnőttnek óvnia kell –, hanem maga az ember is jócskán kivette ebből a részét.
Ma egy ilyen esetről fogok mesélni, amikor az ember igyekezett elrejteni valamit a kíváncsi szemek és a hosszú, enyves kezek elől. Mielőtt azonban belekezdenék, előre szólok: ebben a cikkben nem lesznek összeesküvés-elméletek, sem földönkívüliek vagy ufók nyomai. Valami más viszont igen.
Oroszország lakóinak többsége meg van győződve arról, hogy az atomrobbantások csak a híres Novaja Zemljához és Szemipalatyinszkhoz köthetők. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy a katonák nem ritkán (egészen pontosan 124-szer!) vetették be a „békés atomot” számos orosz régióban: az Altajban, Permben, Szibériában, Kazahsztánban és Baskíriában is.
Nem messze a Szalavat-hegytől, a csodás baskír nevű Iljinka falu mellett található egy föld alá rejtett létesítmény, ami a nem kevésbé csodás „Káma-1” nevet kapta. Ez nem más, mint egy alacsony dombocska, amelynek a közepén egy hatalmas betondugó magasodik.
Pontosan ez alatt, 2000 méteres mélységben, a vízadó rétegek alatt, a tömör kőzetben alakítottak ki két, egyenként 10 kilotonnás robbantással egy 200 ezer köbméter összkapacitású tárolót.
Miért csinálták? Egy nagyon nem jó dolog miatt!
Az egész 1949-ben kezdődött… bár nem, kicsit korábban. A második világháború alatt. Egy furcsa bajszú, Adolf nevű férfi nem tett le arról a tervéről, hogy leszámoljon Európa legönteltebb népével, az angolokkal. Mivel azonban nem volt fizikai lehetősége megtámadni a szigetüket, úgy döntött, rakétákkal lövi majd őket.
A kerozin és a lőpor töltetek nem bizonyultak elég hatékony rakéta-üzemanyagnak, ezért a sebesség és a hatótávolság növelése érdekében a németek rohamtempóban feltaláltak egy új hajtóanyagot, a hidrazint. Ezt alkohollal keverték, és ezzel a koktéllal a V-1 és V-2 rakéták úgy repültek, mint a parancsolat. Igaz, végül egyik sem segített a németeken. Jól emlékszünk rá, mi lett a vége.
A németek rakétalövöldözős projektje azonban nem veszett kárba. Az amerikaiak és a szovjet katonák is minden fejlesztést hazavittek, amit csak meg tudtak kaparintani. A szovjet tudósok – az amerikaiakkal ellentétben – nem voltak elragadtatva a német találmánytól, mivel a hidrazinnak több hátránya volt, mint előnye.
De a német mérnöki gondolkodás irányát elcsípték, ami lehetővé tette, hogy 1949-ben feltaláljanak egy újfajta rakéta-üzemanyagot, az UDMH-t (aszimmetrikus dimetilhidrazin), amit gyakran neveztek heptilnek, vagy még rövidebben A-7-nek.
Ez igazi áttörés volt! Az UDMH rakéta-üzemanyagként a tízszeresére növelte a tolóerőt. Ha pedig salétromsavat és dinitrogén-tetroxidot adtak hozzá, az ereje ennek is a többszörösére nőtt. Ennek a folyékony erőnek az egyetlen hátránya a hihetetlen mérgezősége volt. Az üzemanyagot fémtartályokban, a föld alatt, közvetlenül a rakéták mellett kellett tárolni.
A Szovjetunióban minden valamirevaló nagyváros körül légvédelmi rakétakomplexumok sorakoztak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy visszaverjék a „kapitalista világ” támadását.
Minden komplexumban több üteg kapott helyet, és minden üteg mellett volt egy üzemanyagtároló is. Ha jelzés érkezett a vezérlőpultra, az üzemanyagot átpumpálták a rakétákba, amelyek így készen álltak a támadás visszaverésére.
Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a támadás sosem történt meg. Nem jöttek az ellenséges rakéták és bombázók. A rendeltetésüknek megfelelően soha nem használt rakéták pedig szépen lassan elavultak.
Pedig nem tíz, és még csak nem is száz volt belőlük – hanem több ezer darab Oroszország-szerte. És mindez lassan, de biztosan öregedett, romlott, bomlott. Ennek a rendkívül veszélyes üzemanyagnak az ártalmatlanítására azonban nem sikerült módszert találniuk. A közeledő ökológiai katasztrófa méreteit fel sem lehetett becsülni.
Ezért a katonák és a tudósok az egyetlen – és véleményem szerint a leghelyesebb – megoldás mellett döntöttek a veszély elhárítására: létrehoztak a föld alatt, nagy mélységben egy hatalmas tárolót a fel nem használt üzemanyag számára.
Így is tettek. Két, egyenként 10 kilotonnás robbantással kiégettek egy tárolót, ahová beszivattyúzták a rakétákból leeresztett összes üzemanyagot, majd lezárták. Így tárolják azt a mai napig 2 kilométeres mélységben, egy hatalmas betontömbbel lezárva.
A legérdekesebb az egészben, hogy idővel a tudomány mégiscsak talált módot nem csupán az anyag ártalmatlanítására, hanem annak hasznos anyagokká történő átalakítására is. Az UDMH-ból poliuretánt, mosóporokhoz való felületaktív anyagokat, fémkorrózió-gátlókat, sőt még műtrágyát is lehet gyártani.
Így a régi rakétaüzemanyag-tároló hirtelen egy mesterséges ásványkincs-lelőhellyé változott. Bár a helyiek körében a mai napig keringenek rémtörténetek arról, hogy a „Káma-1” objektum körül fegyveres kopasz ürgék és szőrhullástól szenvedő állatok élnek. De hát hogy ebből mi igaz…
