Egy egész évszázadot töltött a víz alatt, és ahelyett, hogy elrohadt volna, teljesen egyedülálló tulajdonságokra tett szert.
Az emberek már rég felfigyeltek erre a sajátosságra. Az emberek régóta jól tudják, hogy az a faanyag, amely hosszú ideig (egy-két évig vagy még tovább) víz alatt vagy nedves talajban (mondjuk mocsárban) pihent, ásványi anyagokkal telítődik. Ennek eredményeként egyedi, telített színt (a sötétbarnától a feketéig) és olyan megnövekedett keménységet kap, ami már-már a kőével vetekszik.
Ez kicsit meglepő, hiszen a folyóban a fa általában elrohad. Ezt diktálja a gyakorlat és az elmélet is. A víz tele van oxigénnel és élettel. Az áramlás folyamatosan levegőt juttat a fa pórusaiba, a gombák és mikroorganizmusok pedig aktívan bontják a cellulózt és a lignint, különösen viszonylag magas hőmérsékleten, illetve ha a fa felváltva ázik és szárad.
Ezért a közhiedelemmel ellentétben, ha a fát egyszerűen csak vízbe meríted, az legtöbbször az anyag romlásához vezet. Így nem keletkezik nemesített faanyag, és a különleges tulajdonságok sem alakulnak ki. A folyamathoz speciális körülményekre van szükség.
A trükk akkor működik, ha a rönk gyorsan lesüllyed a fenékre, hideg, oxigénszegény környezetbe kerül, és beiszapolódik. Ilyenkor a rothadás megáll, a fa pedig nem bomlásnak indul, hanem konzerválódik.
A folyamat mechanizmusa elég érdekes. A mélyvíz megakadályozza az oxigén bejutását, és eleve sokkal kevesebbet tartalmaz belőle, mint a felső rétegek. A szokásos baktériumokat felváltják az anaerobok – ezek olyan különleges mikroorganizmusok, amelyek oxigén nélkül is képesek élni. Ezek „kieszegetik” a fából a lágy cukrokat és nedveket, eltüntetik a nyálkás anyagokat, de a szerkezetét nem roncsolják szét teljesen.
A megmaradt faanyag telítődik a vízben lévő ásványi anyagokkal, amelyek kémiai reakcióba lépnek vele, és lényegében új anyagot hoznak létre. Ez különösen látványos, ha a víz sótartalma magas. Ismert példa erre az úgynevezett mocsári tölgy, de erről majd máskor beszélgetünk. A végeredmény egy hihetetlenül „high-tech” természetes kompozit anyag, ami a megfelelő körülményeknek köszönhetően jött létre a legegyszerűbb fából.
Mikroszkopikus szinten a fa üregessé, könnyűvé és „rezonánssá” válik.
Ezeket a tulajdonságokat különösen jól ismerték a szibériai népek és Észak-Oroszország régi lakói. Az örök fagy, a hirtelen hőmérséklet-ingadozások és az állandó nedvesség miatt a hagyományos fa hamar megrepedezett és elkorhadt. Ezért mindazt, amit a folyó áradás után partra vetett – a régi, elsüllyedt rönköket, gyökereket, víz áztatta fát – nem szemétnek, hanem értékes építőanyagnak tekintették.
Szibériában ezt a faanyagot elsősorban építkezéshez használták. Ebből készítették a faházak (izbák) alsó rönksorait, a padlógerendákat, a küszöböket, valamint a szaunák és gazdasági épületek egyes részeit. Csupa olyan elemet, amely folyamatosan ki van téve a nedvességnek és a hidegnek.
Az ilyen fa gyakorlatilag vetemedésálló, bírja a nyirkosságot, és évtizedekig szolgál anélkül, hogy korhadni kezdene. Úgy tartották, a „folyami fa” hosszabb életű, mint az „erdei”. Lényegében ez egy hosszan tartó, alapos impregnálás volt – olyasmi, amit ma faanyagvédő szerekkel végeznek, tartályokba merítve az anyagot. Ám a vegyszerek és a különböző keményítő anyagok nem képesek minden réteget teljesen átjárni, itt viszont csak a fa legellenállóbb része marad meg.
Legalább ilyen fontos volt a süllyedt fa felhasználása a csónak- és hajóépítésben. Könnyűsége és sűrűsége miatt ideális alapanyag volt a kivájt csónakokhoz, evezőkhöz és a fedélzet deszkázatához. Azt mondták, a víz már „befogadta” ezt a fát, ezért kevésbé szívja magába a nedvességet, és tovább megőrzi az alakját. Bár technikailag annyi történt, hogy eltűntek a puha rétegek, amelyek általában szivacsként viselkednek.
Különleges értéket képviselt ez a faanyag a fafaragók és mesteremberek körében is. Edényeket, szerszámnyeleket, vadászati eszközöket, ékszereket, sőt hangszereket is készítettek belőle.
A mesterek megfigyelték, hogy az ilyen fa peng a kés alatt, könnyen faragható, és tiszta, mély hangot ad. Pontosan ez a természetes rezonancia keltette fel később a modern hangszerkészítők érdeklődését is. A természetes „kezelés” egyszerűen tökéletessé teszi a fát a hangszerekhez. Ma a mesterek versengenek az ilyen alapanyagért. Ettől a gitár szinte énekel, a hegedű pedig sokkal tisztábban szól, mint a mesterségesen kezelt fától.
Érdekes, hogy a szibériai néphagyomány gyakran „érett” fának tekintette ezt az anyagot – nem halottnak, hanem olyannak, ami átesett egy természetes érlelési folyamaton. A folyó, a fagy és az idő elvégezte azt, amire sem a szárítás, sem a tűz nem volt képes: a közönséges rönköt kőkemény, különleges akusztikájú anyaggá változtatta.
Ezt a fajta faanyagot ma is használják, a folyók közelében élők pedig igyekeznek nem elszalasztani ezt az értékes erőforrást.
