A gyors fejlődés mögött azonban gondok is húzódtak. Az egyik ilyen a közlekedés nehézsége és a kapcsolattartás volt a Keleti part gyorsan növekvő nagyvárosai, valamint a Nyugat prérijein, hegyein és sivatagain elszórt távoli települések között. Az áruszállítás vidékre vagy az épülő vasútvonalak mentén gombamód szaporodó új kisvárosokba hosszú, bonyolult és legfőképpen drága mulatság volt. A magánszállítók és expresszfutárok magasan tartották az árakat, így sok áru elérhetetlenné vált az egyszerű farmerek, bányászok vagy kisvállalkozók számára.
A helyzet 1913. január 1-jén gyökeresen megváltozott. Hosszú viták és a magánszállítók lobbijának leküzdése után ezen a napon indult el végre az Egyesült Államokban az állami Csomagküldő Szolgálat (US Parcel Post) a Postahivatal részeként. Ez óriási jelentőségű esemény volt, valódi forradalom a logisztikában és amerikaiak millióinak mindennapjaiban. Innentől kezdve bárki küldhetett vagy fogadhatott csomagot 11 font (kb. 5 kg) súlyhatárig, megfizethető, államilag támogatott áron. A súlykorlátot hamarosan 20, majd 50 fontra (kb. 22,6 kg) emelték, ami teljesen új lehetőségeket nyitott meg.
Az új szolgáltatás előnyeit leginkább a nyugati országrész vidéki területein és kisvárosaiban élők érezték meg. Számukra a Parcel Post valódi ablakot nyitott a nagyvilágra. Lehetővé vált árucikkeket rendelni olyan híres cégek katalógusaiból, mint a Sears, Roebuck & Co. vagy a Montgomery Ward, és ezeket közvetlenül házhoz szállították postán, a városi áraktól alig eltérő összegért. Szerszámok, ruhák, vetőmagok, könyvek, alkatrészek, sőt még élelmiszerek is elárasztották az amerikai vidéket a postai csomagok révén. A Parcel Post a mikrogazdaság erőteljes motorjává vált: fellendítette a kereskedelmet, támogatta a kisvállalkozásokat, és egy kicsit könnyebbé, kényelmesebbé tette az életet az ország távoli zugaiban is.
Az új szolgáltatás létrehozói azonban, amikor a népszerűsítés érdekében rendkívül alacsony (szinte dömping-) árakat szabtak meg, aligha sejthették, milyen leleményesen használják majd ki egyesek ezt a lehetőséget. A utah-i Vernal városkában élő William Coltharp története a merészséggel határos találékonyság iskolapéldájává vált.
Az emlékezet téglái: Egy ambiciózus projekt Utah-ban és a közlekedési zsákutca.
A Utah állam északkeleti részén, a Uinta-medencében fekvő Vernal a 20. század elején az amerikai Nyugat tipikus kisvárosa volt: kicsi, elszigetelt település, hegyek és sivatagos fennsíkok ölelésében. Gazdasága főként a mezőgazdaságra (állattenyésztésre) és a bányászatra épült. Vernal legnagyobb gondja – sok hasonló városhoz hasonlóan – a közlekedési elszigeteltség volt. A legközelebbi vasútvonal több mint száz mérföldre délre húzódott, így minden árut földutakon, lovaskocsikkal kellett a városba szállítani, ami lassú, nehézkes és méregdrága volt.
Ebben a városban élt egy fiatal és ambiciózus vállalkozó, William Horace Coltharp. Elhatározta, hogy egy új, tekintélyes banképületet emel Vernalban, amely az apja nevét viseli majd, és egyfajta emlékműként tiszteleg előtte. Coltharp a tettek embere volt: hamar talált is egy megfelelő telket a város egyik legforgalmasabb kereskedelmi negyedében (a Vernal Avenue és a Main Street sarkán), és elkészítette a terveket. Mivel bankról volt szó, masszív épületre volt szükség, ezért úgy döntött, téglából építkezik – hiszen ez erős, tartós és tekintélyt parancsoló anyag.
A következő lépés a téglabeszállító felkutatása volt. Üzleti kapcsolatait latba vetve Coltharp rátalált a Salt Lake Pressed Brick Companyra, amely Salt Lake City, Utah állam fővárosának közelében működött. Sikerült megállapodnia egy hatalmas tétel – nyolcvanezer (80 000) tégla – megvásárlásáról, rendkívül kedvező áron. A távolság Salt Lake City és Vernal között légvonalban mintegy 193 kilométer (120 mérföld) volt – ami bár nem kevés az akkori viszonyokhoz képest, de leküzdhetőnek tűnt.
Úgy tűnt, minden sínen van. Ám ekkor jött a feketeleves: a szállítás. Amikor Coltharp elkezdte kiszámolni, mennyibe kerülne a 80 000 tégla eljuttatása Salt Lake City térségéből Vernalba (ez óriási súly – egy szabványos tégla 2-2,5 kg, tehát a teljes rakomány 160-200 tonnát nyomott!), ledöbbent. A teherszállító kocsik vagy speciális járművek bérlése négyszer annyiba került volna, mint maguk a téglák! Ez a költség gazdaságilag teljesen értelmetlenné tette a projektet, és úgy tűnt, szertefoszlik Coltharp álma az apja emlékére építendő bankról. Közlekedési zsákutcába futott.
Kiskapu a törvényben: Coltharp zseniális (és merész) terve
William Coltharp valószínűleg jó pár álmatlan éjszakát töltött azon rágódva, hogyan juttassa el a téglákat Vernalba anélkül, hogy csődbe menne. Aztán egy nap, talán épp a friss helyi újságot lapozgatva vagy a postai díjszabást böngészve, támadt egy zseniális, szinte őrült ötlete. Eszébe jutott a nemrég indult Csomagküldő Szolgálat és annak hihetetlenül alacsony, „népbarát” tarifái, amelyeket az ügyfelek bevonzására találtak ki. És mi lenne, ha…?
Coltharp terve a végletekig merész volt: az összes, mind a 80 000 téglát postán, hagyományos csomagként akarta elküldeni Salt Lake Cityből Vernalba! Első hallásra ez képtelenségnek tűnt. Coltharp azonban alaposan áttanulmányozta a Parcel Post szabályzatát. A legfontosabb korlátozás a csomagok súlyára vonatkozott: egy csomag nem lehetett nehezebb 50 fontnál (22,6 kg-nál). Voltak bizonyos méretbeli megkötések is, illetve valószínűleg limitálták az egy feladó által egy címzettnek egy napon feladható csomagok számát (a forrás 40 dobozt említ egyszerre, ami nagyjából 900 kg-ot jelentett).
Coltharp számolgatni kezdett. Egy tégla súlya körülbelül 2-2,5 kg. Ez azt jelentette, hogy egy 50 fontos csomagba nagyjából 8-10 téglát lehetett belepréselni. Következésképpen a 80 000 tégla feladásához mintegy 8000–10 000 csomagot kellett elkészíteni! Ez elképesztő méretű feladatnak ígérkezett.
Coltharpot azonban ez sem tántorította el. Úgy döntött, szigorúan a szabályokat követve fog cselekedni, kihasználva a díjszabásbeli kiskaput. Megállapodott a Salt Lake Pressed Brick Companyval, hogy a munkásaik minden egyes téglát vagy kisebb (8-10 darabos) adagot gondosan erős faládákba vagy egyéb csomagolásba raknak, ügyelve arra, hogy egyik csomag súlya se lépje túl a bűvös 50 fontot. Ezután ezt a több ezer egyforma, súlyos csomagot kellett módszeresen, nap nap után feladni a Salt Lake City melletti postahivatalban, az épülő vernali bank címére.
Ha valóban létezett napi limit az egy címzettnek küldhető csomagokra (például a forrásban említett 40 láda, ami kb. 320-400 téglát, vagyis közel 900 kg-ot jelentett), akkor a teljes szállítmány feladása több mint 200 napot vett igénybe! Ez elképesztő türelmet, precizitást és összehangolt munkát követelt mind a feladótól (a téglagyártól), mind pedig Coltharptól, akinek fogadnia és raktároznia kellett Vernalban a beérkező „téglacsomagokat”.
Képzeld csak el a Salt Lake City-i postai dolgozók döbbenetét – és valószínűleg csendes dühét –, akiknek nap mint nap több tucat egyforma, dögnehéz, téglával teli ládát kellett átvenniük, lemérniük, lebélyegezniük és felpakolniuk, mindet a távoli Vernalba címezve! Aztán képzeld el a vernali postásokat, akiknek ezt az „építési levelezést” kellett kézbesíteniük a bank építkezésére. Coltharp terve nem csupán a tarifarendszer kiskapujának zseniális kihasználása volt, hanem egy valódi logisztikai hadművelet, amely a végletekig feszítette az új postai rendszer kapacitását (és az alkalmazottak idegeit).
Bank a postán: Logisztikai mesterkurzus és a „csomagbank” öröksége
Így indult el a több ezer téglacsomag szokatlan utazására Salt Lake Cityből Vernalba. Az útvonaluk ráadásul közel sem volt egyenes. Az amerikai Csomagküldő Szolgálat ugyanis a már meglévő vasúthálózatot és postai útvonalakat használta, ami nem mindig jelentette a legrövidebb utat.
William Coltharp tégláit először a Denver & Rio Grande Western Railroad szerelvényeire pakolták, és elindították keletnek, a coloradói Mack állomásig. Itt átrakták őket a keskeny nyomtávú Uintah Railway vagonjaiba. Ez a híres és egyedülálló vasútvonal, amelyet eredetileg a bányavidékek kiszolgálására építettek, hihetetlenül meredek emelkedőiről és éles kanyarjairól volt ismert. A kisvasúton a téglák elzötyögtek a szintén coloradói Watson állomásig, közel a utah-i határhoz. A Vernalig hátralévő utolsó 65 mérföldet (kb. 105 km) pedig a posta által bérelt hagyományos teherkocsikon tették meg.
Az útvonal teljes hossza nagyjából 650 kilométert (több mint 400 mérföldet) tett ki – ez több mint háromszorosa a Salt Lake City és Vernal közötti légvonalbeli távolságnak! Coltharp számára azonban ez lényegtelen volt, mivel a postai díjakat rögzítették (vagy zónák alapján határozták meg), és nem függtek a csomag tényleges útvonalától. Ő az alacsony Parcel Post tarifát fizette, míg ennek a „világkörüli útnak” minden nyűgét és költségét a Postahivatal állta.
Elképzelni is rossz, micsoda logisztikai rémálmot zúdított Coltharp a postára. Több ezer egyforma, súlyos ládát kellett átrakodni egyik vonatról a másikra, majd végül a szekerekre. A postai tisztviselők, rakodók, vasutasok és fuvarosok ezen a nyakatekert útvonalon valószínűleg sűrűn emlegették a téglákat és azt is, akinek eszébe jutott így feladni őket. A szokatlan szállítmány híre minden bizonnyal szájról szájra terjedt az egész postai hálózatban.
A sok nehézség ellenére a terv bevált! Mind a 80 000 tégla (vagy majdnem annyi) épségben megérkezett Vernalba. William Coltharp felépíthette a bankot, méltó emléket állítva ezzel apjának. És ami a legmegdöbbentőbb: a postai kiskapu kihasználásával elért megtakarításnak köszönhetően az építkezés a tervezettnél hamarabb és az eredeti költségvetés alatt készült el! Ez az egyéni leleményesség és kitartás diadala volt a bürokrácia és a magánszállítók horribilis árai felett.
A Postahivatal azonban hamar kapcsolt. A „téglabank” sztorija nagy port kavart. Világossá vált, hogy a hatályos szabályok és díjak lehetővé teszik a szemfüles polgárok számára, hogy a nehéz és nagyméretű áruk nagy távolságra történő szállításának tetemes költségeit az államra hárítsák. Hogy elejét vegye a hasonló eseteknek, Albert S. Burleson főpostamester új szabályt vezetett be: az egy feladó által egy címzettnek küldött csomagok napi összsúlyát 200 fontban (kb. 91 kg) maximálták. A kiskapu, amelyet Coltharp oly zseniálisan használt ki, bezárult.
Az alkotás azonban ott maradt. Vernal lakói, akik értették a tréfát, elnevezték az új épületet „Parcel Post Bank”-nak, vagyis „Csomagküldő Banknak” (vagy „Postabanknak”). Ez a név pedig bevonult a helyi történelembe. A különös utazást megjárt téglákból emelt épület a mai napig áll Vernalban. Jelenleg a Zion’s Bank, Utah egyik legnagyobb bankjának fiókja működik benne. De nemcsak pénzintézet, hanem az amerikai leleményesség, kitartás és a nehéz helyzetekben születő unortodox megoldások élő emlékműve is egyben. A „postán küldött bank” története bekerült az amerikai posta történelemkönyveibe, és a Vadnyugat egyik legismertebb és legmulatságosabb legendájává vált.
