A legnagyobb hőstetteiket még ma is mindenki ismeri, még az is, akit amúgy egyáltalán nem érdekel az ókori történelem.
Annál meglepőbb, hogy ezek a kőkemény pasasok kénytelenek voltak megosztani a feleségüket minden jöttmenttel. Ráadásul ezt a szokást – ami még Lükurgosz, Spárta „második alapítója” idején vált törvénnyé – a honfitársaik szigorúan be is tartották.
De miért kínálták fel a feleségüket a barátaiknak?
Senki számára nem titok, hogy a spártai társadalom a végletekig militarizált volt. Éppen ezért az egész kultúrájukat, gazdaságukat és szokásaikat a háborúnak rendelték alá, hogy a hadviselés a lehető leghatékonyabb legyen. Minden spártainak megvoltak a maga kötelességei az állammal szemben, és aki ezeket nem teljesítette, azt nem is tekintették teljes értékű embernek.
Minden férfi állampolgár alapból harcosnak számított. Köteles volt végigcsinálni a kemény spártai nevelést, az agógét, folyamatosan a bajtársaival kellett lennie, szoros barátságot ápolva velük, és készen kellett állnia, hogy bármelyik pillanatban harcba induljon. Ehhez folyamatosan gyakorolnia kellett az alakzatban való mozgást és kiváló fizikai formában kellett tartania magát.
A nőkkel szemben a törvény valamivel elnézőbb volt. De csak azért, mert nekik az volt az egyetlen kötelességük, hogy erős és egészséges gyermekeket szüljenek az államnak. Éppen ezért nekik is sportosnak kellett lenniük, és a házasságkötésükig a férfiakkal egyenrangú edzésben részesültek.
Ahhoz, hogy fenntarthassák katonai erejüket és megőrizzék hegemóniájukat egész Hellászban, Spártának folyamatos utánpótlásra volt szüksége új harcosokból. Ezért a házasságot a vallás és a szokásjog is szentesítette. Azokat pedig, akik elhanyagolták hitvesi kötelességeiket vagy nem alapítottak családot, lenézték és minden lehetséges módon megszégyenítették.
Innen eredt az a spártai hagyomány, hogy a férfiak megosztották feleségüket a fivéreikkel, a barátaikkal, sőt néha teljesen idegenekkel, akár még a jogfosztott helóta rabszolgákkal is.
Ha egy férfi már öreg volt, és nem tudta gyermekkel megajándékozni a feleségét, köteles volt fiatal és erős spártaiakat engedni az asszony ágyába. Ha fiatal volt ugyan, de egy háborúban megromlott az egészsége, ugyanez volt a helyzet. Ha pedig hosszú hadjáratra indult, ahonnan talán sosem tér vissza, rábízhatta kedvesét a fivérére vagy egy közeli barátjára, hogy az ne csak védelmezze az asszonyt, hanem a férj és a szerető szerepét is betöltse mellette.
Ám ennek a szokásnak voltak más okai is. Görögország még a legtermékenyebb vidékein is inkább a halászok és pásztorok országa, mivel egyszerűen alig van hely gabonát termeszteni. Még Messzénia és Árkádia meghódítása után sem rendelkezett a spártai állam annyi földbirtokkal, hogy azok jövedelméből minden harcost fel tudjanak szerelni.
Ezért simán előfordulhatott, hogy több fivérnek közös volt a felesége, így elkerülhették az örökség felaprózódását. Gondolj csak bele: ha a közös családi legelőt szétdarabolják több kisebb tanyára, akkor a tulajdonosok egyike sem tudna jól felszerelt hoplitaként hadba vonulni. Földből kevés volt, a birtoklás kérdése pedig stratégiai fontossággal bírt.
Minden jel szerint az, hogy a spártaiak folyamatosan szülő robotként tekintettek a nőkre, nem igazán tett jót a hölgyek egészségének. Így teljesen hétköznapi helyzetnek számított, hogy egy férfi nem talált magának feleséget, akivel teljesíthette volna a gyermeknemzési kötelességét. Ezért engedélyezték számára, hogy „kölcsönkérje” egyik bajtársa hitvesét – a másik fél pedig köteles volt teljesíteni a kérést.
E furcsa hozzáállás ellenére a spártai nők voltak a legszabadabbak egész Görögországban. Amíg a férjeik hadba vonultak, ők igazgatták a családi vagyont. Hogy ehhez értsenek, oktatásban is részesültek. Ők maguk dönthették el, kivel házasodnak össze, vagy hogy a szokásjog és a szükség parancsára kinek legyenek még a párjai. Vagyis a fentebb leírtakban semmiféle kényszerítés nem volt.
Nem csoda, hogy a szabad és földbirtokkal rendelkező spártai hölgyeket tartották a legzüllöttebb nőknek egész Hellászban. Mivel minden harcképes férfi évtizedekig távol volt a háborúkban, Spártában kialakult egy külön népességcsoport: a partheniai (vagyis a „szüzektől születettek”). Így hívták azokat a szabad jogállású embereket, akiket olyan fiatal spártai nők szültek, akiknek még nem volt idejük férjhez menni.
Más görög poliszokban az ilyen gyerekek fattyúnak számítottak volna, mindenféle társadalmi jog nélkül. Spártában azonban a vének megijedtek, hogy a balul sikerült első messzéniai háború után rengeteg szabad nő maradna utód nélkül. Ezért engedélyezték számukra, hogy a helóták közül válasszanak férjet, vagy – ha úgy tartotta kedvük – egy ágymelegítő rabszolga ölelésében várják haza szeretett férjüket.
