Amikor utazni készülök – legyen szó akár a lányom meglátogatásáról, akár egy horgászatról –, én is, mint mindenki más, igyekszem semmit sem otthon hagyni: fogkefe, telefontöltő, vérnyomáscsökkentő (már napi kettőt szedek, csak össze ne keverjem), váltás zokni, egy termosz erős tea – mindez a lista szerint.
De van egy dolog, amit mindig megteszek, mielőtt rázárom az ajtót a házra: kiteszek egy evőkanalat az ablakpárkányra. Egy teljesen hétköznapi, fém kanalat. Senki sem tud erről – sem a szomszédasszony, sem a fiam, sőt még a fogorvos szomszéd sem, aki folyton az ingyenes fogkőeltávolításról szóló szórólapokkal tömi tele a postaládámat.
Nem szoktam beszélni erről a szokásomról, mert első ránézésre furcsának tűnhet. Bár, ha jobban belegondolunk, sokkal több józan ész van benne, mint az interneten keringő tanácsok nagy részében.
Az egész úgy hét éve kezdődött. Akkoriban váltam el, és beköltöztem egy már nem éppen új családi házba – 110 négyzetméter, de frissen felújítva. Mindent újonnan vettem, mintha tiszta lappal kezdeném az életet: Új hűtő, mosógép, mikró – persze mindent hitelre. Aztán fél évvel később egy hétre elutaztam munkaügyben. Mire hazaértem, az ablak félig nyitva állt, a párkányról pedig eltűnt a JBL hangszóró, a laptop és a kedvenc konyakkészletem, amit a kollégáim adtak az 50. születésnapomra. Ráadásul úgy tűnt, csak azt vitték el, ami szem előtt volt – a szekrényekbe be sem néztek. A hatóság éber őre később csak annyit mondott: „Hát, magánházban él. A műanyag ablakot két perc kifeszíteni. Főleg, ha be van húzva a függöny.” Ezzel el is ment. Ennyiben maradt a dolog.
Azóta számos óvintézkedést tettem a ház védelmére, és most elmesélem az egyiket, ami a legeredetibb és legegyszerűbb mind közül.
Ha elutazom, kiteszek egy kanalat az ablakpárkányra. Hogy miért pont kanalat, és miért nem, mondjuk, egy csészét? Egyszerű. A kanál kicsi, fémből van, csillog, és könnyű. Azonnal megakad rajta a szem. Ha én vagyok a „látogató” ebben a lakásban (tegyük fel, hogy betörő vagyok), és meglátok a függönyök közötti résben egy otthagyott kanalat, felmerül bennem a kérdés: mit keres ez itt? Ez azt jelenti, hogy a tulajdonos nemrég itt járt. Vagy itt van. Vagy jönni fog. Vagy talán csak simán fura. Mindenesetre ez összezavarja az embert. Pszichológiailag pedig minden apróság működik, ami megtöri a szokásos sémát.
Ez bizonyítottan így van.
Nem azért osztom meg ezt az ötletet, mert biztos vagyok a százszázalékos hatékonyságában, hanem mert a józan paraszti ész szintjén működik. Tegyük fel, hogy kimentek a nyaralóba. Vagy két napra a nővéretekhez Londonba. Van, aki égve hagyja a villanyt az előszobában – mondván, ezzel a jelenlét illúzióját kelti. Van, aki egy sámlit tesz az erkélyre, hogy a függönyön keresztül látszódjon a sziluett. Én meg kanalat teszek ki. Néha még kettőt is. Szétosztom őket az ablakpárkányokon. Igen, a konyhában és a hálószobában is. Hadd nézzék csak, ha kíváncsi szemek járkálnak az ablakom alatt.
Nemrég meséltem erről az egyik munkatársamnak. Először csak nevetett rajta – mondván, innen már csak egy apró lépés, hogy éjszakánként bögréket akasszak az ajtókilincsekre a házban. Egy hónappal később viszont már ő maga is elkezdett teáskanalat tenni az ablakpárkányra a nyaralójában, amikor visszaindult a városba. A felesége, erre azt mondta: „Jobb félni, mint megijedni, és később a zálogházakat járni az ellopott tévénk után”.
Egy régi barátom, aki fénykorában lakatos volt, most már nyugdíjas – még tovább ment: ő egy gyerekjátékot kezdett az ablakpárkányon hagyni. Egy kis gumi vízilovat. Azt mondja, ez azt üzeni: „gyerek van a háznál, talán nem kéne betörni”. Azóta egyszer sem próbálták kirabolni. Pedig előtte kétszer is feltörték a házát.
Így élem az életem. A kanál az ablakpárkányon olyan, mint egy apró jel, hogy van valaki a házban. És bár nem egy riasztó, nem egy kamera és nem is egy házőrző kutya, azért megvan a maga haszna.
És ti milyen eredeti módszereket ismertek az otthonotok védelmére? Beszélgessünk hozzászólásban!
