Caroline Lacroix titka egyszerű volt: szépség, cinizmus és a hajlandóság, hogy szemet hunyjon emberek millióinak halála felett a gyémántok csillogásáért. Amikor a király meghalt, milliárdokkal rabolta ki a családját – de a sors különleges bosszút szánt neki.
A nyomornegyedből származó lány, aki megrázta Európát
Képzelj el egy szegény, sanyarú sorsú lányt: az apja takarítóként dolgozik a távoli Romániában, ő pedig időnként segít neki, nehogy az elveszítse a munkáját. Nincs egy vasa sem, tanulatlan és modortalan, de van valamije, ami abban az időben az aranynál is többet ért: a vakító szépsége. Caroline Lacroix nem is sejtette, hogy a külseje lesz a belépője egy olyan világba, ahol patakokban folyik a vér és a pénz.
16 évesen már a szépségéből élt. Miután a barátja a lóversenyen minden pénzét elvesztette, úgy döntött, hogy a legegyszerűbben úgy juthat pénzhez, ha a saját barátnőjének társaságát árulja. A könnyen kapható szépség híre fokozatosan bejárta a városokat és a falvakat – Caroline egyre ismertebb és keresettebb lett (elég kétes karrierút, nem igaz?).
De ami ezután történt vele, az egész Európát sokkolta.
1895-ben a 65 éves II. Lipót belga király, akit a „belgák és a szépségek királyának” is neveztek, belefáradt a számtalan szeretőjébe. Új játékszerre volt szüksége, és ekkor éppen kapóra jött neki a porcelánbőrű és elbűvölő idomokkal rendelkező fiatal román lányról szóló pletyka.
Lipót pedig mindemellett mesésen gazdag volt. Ez az ember birtokolta a Kongói Szabadállamot – ez a gyarmat nem Belgiumhoz, hanem személyesen hozzá, Lipóthoz tartozott. Afrikaiak milliói dolgoztak a kaucsukültetvényein olyan körülmények között, amelyeket az európai újságok „földi pokolnak” neveztek. Akik nem teljesítették a normát, azoknak levágták a kezét. Mindenkinek dolgoznia kellett, apraja-nagyjának, időseknek és fiataloknak, férfiaknak és nőknek egyaránt. A hiányokért a munkásokat kegyetlenül megbüntették – rengeteg szörnyű kép maradt fenn, amelyek bemutatják, mivé váltak az emberek Lipót gyarmatán. Néha a kongóiakat csak szórakozásból verték és kínozták – a 20. század számos európai diktátora még csak álmodni sem mert ilyen méretekről.
De erről Caroline egyelőre nem tudott, ahogy arról sem, hogy pontosan ki hívta meg őt a találkozóra.
A megalázó interjú
Az ismerkedés meglehetősen sajátos légkörben zajlott: egy kis szoba, egy 16 éves lány és három férfi. Ketten leülnek a két oldalára, a harmadik pedig vele szembe. Kérdéseket tesznek fel, és arra kényszerítik, hogy hol jobbra, hol balra fordítsa a fejét, hogy megnézhessék a profilját.
Caroline nem értette, kivel beszél, de sejtette, hogy valaki rendkívül magas rangú személlyel van dolga. Talán maga a király? Igaza volt, de volt egy kis bökkenő: a tanulatlan lány összekeverte Belgiumot Svédországgal, és „Oszkár felségnek” szólította Lipótot – a svéd király nevén. Szerencsére Lipót csak elnevette magát. A lány naivitása szórakoztatta – és elhatározta, hogy tesz neki egy ajánlatot, amit lehetetlen visszautasítani.
Másnap pénzzel teli bőröndöket és egy ausztriai meghívót kapott.
Az öregember úgy beleszeretett, mint egy kisfiú
A korkülönbségük 49 év volt – akár az unokája is lehetett volna. A belga újságok „aggkori kéjvágyról” és „kiskorú megrontásáról” írtak, de Lipót megőrült a román szépségéért. Míg korábban a királyi szeretők az árnyékban rejtőzködtek, Caroline-t ő Európa divatos üdülőhelyein mutogatta. Az újságírók minden lépésüket követték, a társasági hölgyek pedig „perverz gyönyörökről” suttogtak, amelyekkel a fiatal hölgy az idősödő uralkodót kényeztette. Pletykáltak tükrökről és különleges segédeszközökről, de ezek csak híresztelések voltak.
1902 fordulópontot jelentett. Lipót felesége meghalt, és Caroline a szeretőből a király életének legfőbb asszonyává lépett elő. Egy villába költöztette, ami pont a palotájával szemben állt, és egy gyaloghidat építtetett a két épület közé, hogy bármikor meglátogathassa a szépséget. A király most már akkor mehetett át hozzá, amikor csak kedve tartotta – de a nőnek megvoltak a maga titkai.
Antoine Durrieux – az első szerelme és ugyanaz a férfi, aki elkezdte áruba bocsátani a lány testét – sosem tűnt el az életéből. Amíg az idős király a Kongóból származó véres pénzen vásárolt gyémántokkal halmozta el, Caroline a fiatal szeretőjével találkozgatott egyenesen a lakosztályában. Lipót gyanította a hűtlenséget, és a váratlan látogatásai valóságos hajtóvadászattá váltak. Többször is rajtakapta a szerelmeseket, de a ravasz román lány felkészült az ilyen helyzetekre.
„Antoine? Ő a bátyám!” – jelentette ki rezzenéstelen arccal a megdöbbent királynak. Sőt, az előrelátó Caroline elektromos csengőket szereltetett fel a lakosztálya minden helyiségébe – amint a király megjelent a folyosón, a szolgák azonnal figyelmeztették az úrnőjüket: a szeretőnek volt ideje elrejtőzni, ő pedig ártatlan képet vágott.
De a királyt nemcsak a szeretője hűtlensége aggasztotta. Caroline nem csupán a Kongóban összerabolt vagyont költötte – királyi módjára szórta a pénzt. A könnyelmű szépség egyetlen párizsi üzletben egyetlen látogatás alkalmával képes volt hárommillió frankot elkölteni! Összehasonlításképpen: egy átlagos belga munkás évi 1000 frankot keresett. Nem tetszett neki a vonatok menetrendje? Lipót egy órával későbbre tetette a Párizs-Brüsszel esti gyorsvonat indulását – csak hogy a kedvese befejezhesse a vásárlást.
Európa kezdte megérteni, hová tűnik Kongó gazdagsága, és a belgák egyre nagyobb undort éreztek Caroline iránt. Látták, ahogy a királyuk a gyarmati vagyont egy fiatal kurtizán szeszélyeire költi, megfeledkezve a saját országáról, sőt, a saját gyermekeiről is. Lipótnak három lánya volt – Lujza, Stefánia és Klementina hercegnők, akiket az apjuk teljesen semmibe vett. Aztán Caroline fiúkat szült neki.
Először Lucien, majd Philippe született meg. Bár a fiúk törvénytelenek voltak, mégis megadták a királynak azt, amit a törvényes feleségétől nem kapott meg – férfi örökösöket. Lipót elhalmozta fiait gazdagsággal, tiszteletbeli címeket adott nekik, Caroline-t pedig bárónővé tette. A hercegnők elborzadtak, amikor rájöttek, hogy apjuk kész a fattyúkat trónörökösökként elismerni.
Esküvő a halálos ágyon és a nagy rablás
1909. december. A 74 éves Lipót bélelzáródással haldoklott, az orvosok széttárták a karjukat – a királyt már nem lehetett megmenteni. Ekkor Caroline olyat tett, ami egész Európát megrázta. December 12-én, öt nappal Lipót halála előtt, titokban összeházasodtak egy vallási szertartás keretében, amelyet a király személyes káplánja vezetett, egyetlen rokon jelenléte nélkül.
Caroline Lacroix a belga király felesége lett – de mégsem királyné. A ravasz jogászok gondoskodtak róla, hogy az esküvő csak egyházi legyen, polgári ne, így a belga törvények szerint a házasság érvénytelen maradt. Ha a szertartás hivatalos lett volna, Caroline idősebb fia örökölte volna a trónt.
Amíg Lipót haldoklott, a lányai Brüsszelbe siettek, remélve, hogy kibékülhetnek apjukkal, és megváltoztathatják a végrendeletet. Hiszen a királynak milliói voltak, és nem akarták, hogy Caroline és a gyermekei mindent megkaparintsanak. De az öregember, valószínűleg a felesége felbujtására, nem volt hajlandó fogadni őket, és változatlanul hagyta a végrendeletét. December 17-én II. Lipót meghalt, és ekkor derült ki a katasztrófa mértéke.
Caroline szinte mindent megkapott, a hercegnők – szinte semmit. Mivel Kongó Lipót személyes tulajdona volt, kénye-kedve szerint rendelkezhetett a vagyonnal, és úgy döntött, bosszút áll a lányain az évekig tartó elhidegülésért, mindent a román kalandornőre hagyva.
Lujza hercegnő megpróbálta bíróságon megtámadni a végrendeletet, de Caroline nem várta meg, mi lesz az ügy vége – Párizsba szökött, magával vive elhunyt férje összes fontos pénzügyi dokumentumát, és ezzel felszívódott. Amíg a király lányai próbálták bizonyítani jogaikat az örökségre, ő módszeresen megsemmisítette a bizonyítékokat és a saját számláira utalta a pénzt. Az okos kalandornő ravaszabbnak bizonyult a luxusban felnőtt arisztokratáknál.
A hercegnők keveset értek el – sikerült bedeszkáztatniuk Caroline brüsszeli és franciaországi villáit, megtiltva neki, hogy belépjen a saját házaiba. Szánalmas bosszú az elvesztett milliárdokért.
A megtorlás
1914 szörnyű csapást mért Caroline-ra. Kisebbik fia, a hétéves Philippe hirtelen megbetegedett és váratlanul meghalt. Az anya számára ez tragédia volt, a belgáknak viszont égi jel. Philippe ugyanis deformált kézzel született – a csonk pedig pont úgy nézett ki, mint azoknak az afrikaiaknak a keze, amelyeket apja ezrével vágatott le a kongói munkásoktól a kaucsuknorma nem teljesítése miatt.
Véletlen egybeesés lenne? A belga karikaturisták nem így gondolták, és úgy ábrázolták Lipótot, amint csonka kezű fiát tartja a karjában, afrikai áldozatainak holttesteivel körülvéve, „Égi bosszú” felirattal.
Fia halála után valami megtört Caroline-ban. A körülötte lévő botrányok elcsitultak, és megkezdődött egy nagyon gazdag özvegy csendes élete. Dél-Franciaországban telepedett le, és csak ritkán jelent meg a társaságban. 1937-ben jelent meg az emlékirata „Egy közrendű, aki egy királyhoz ment feleségül” címmel, de a könyv nem keltett szenzációt – a világ belefáradt a régi botrányokba. 1948-ban Caroline Lacroix 64 éves korában, csendben és észrevétlenül halt meg a birtokán, a Kongóból ellopott milliókat az örököseire hagyva.
Caroline Lacroix története annak a kornak a tükrévé vált, amikor az európai királyok Afrikát fosztogatták, a szeretőik pedig ártatlanok vérében fürödtek. Egyszerre volt áldozat és hóhér, egy lány, akit saját szeszélyeik kielégítésére használtak, és egy cinikus kalandornő. A román szépség mindent megkapott, amiről álmodott: gazdagságot, címet, hatalmat, de a hírnevével fizetett érte: gyűlölték Európában és Afrikában is. A belgák soha nem bocsátották meg neki a kongói tragédiában való részvételét, és az emlékezetükben örökre megmaradt „Kongó királynőjeként” – egy nőként, akinek gyémántjaiért afrikaiak millióinak vérével fizettek.
