A légvédelmi ütegek 3 óra alatt 1440 lövedéket lőttek ki, a harcok következtében pedig öt ember vesztette életét. A csendes-óceáni partvidék lakói egyedülálló látványosságként figyelték az ágyúzást. Az Angyalok Városának légvédelme valóban lenyűgöző csatát vívott. Ami még lenyűgözőbbé tette a dolgot, az az volt, hogy az ellenség egyáltalán nem volt jelen.
Ellenség nélküli háború
Mint tudod, 1941. december 7-én Japán megtámadta az amerikai flotta Pearl Harbor-i támaszpontját, és ettől a pillanattól kezdve az Egyesült Államok belépett a második világháborúba. A gyakorlatban azonban korántsem mindenkinek kellett harcba vonulnia, és az ország fegyveres erői, amelyeknek részt kellett venniük a világháborúban, lényegében még csak kialakulóban voltak. De Amerika ennek ellenére mindenképpen fitogtatni akarta az erejét. Annál is inkább, mert a háború kezdete az USA számára sikertelen volt, és sorra érkeztek az egyre rosszabb hírek. A hazafias lelkesedés a katonaság idegességével és tapasztalatlanságával párosult, és mindez együtt olyan keveréket alkotott, aminek előbb-utóbb robbannia kellett.
A csendes-óceáni partvidéken gyorsan kiépült a figyelőállomások, légvédelmi tüzérségi ütegek, fényszórók, megfigyelő léggömbök és repülőterek hálózata. A japán támadás fenyegetését nagyon komolyan vették. Néhány frissen felállított egységet egészen Michiganből vezényeltek át a Csendes-óceánhoz.
De a japánok csalódást okoztak. A San Francisco mellett állítólagosan megjelenő japán repülőgép-hordozókról szóló pletykák csupán pánikszerű áram- és rádiószolgáltatás-leállításhoz, valamint iskolabezárásokhoz vezettek – egyetlen hordozó sem bukkant fel a partoknál. Voltak, akik azonosítatlan repülőgépekről, mások az óceán felől közeledő japán hajókról tettek jelentést. Mivel a katonai neurózisnak rendszeresen áldozatul estek a katonai megfigyelők, sőt még John DeWitt altábornagy, a nyugati part védelemének egyik parancsnoka is, nem meglepő, hogy a pletykák futótűzként terjedtek.
Néhány nappal később a haditengerészet jelentést küldött a légierőnek egy Los Angeles partjainál állomásozó japán flottáról – a pilóták becsületesen kiküldték a felderítőgépeket, és végül halászhajókat találtak. Valahol bálnákat néztek tengeralattjáróknak, máshol egy járőrgép az óceánba sodródott farönköket bombázott.
Annál is inkább, mivel 1942 első hónapjaiban német tengeralattjárók kezdtek bemerészkedni az Atlanti-óceán nyugati részére. A költői „Üstdob” (Paukenschlag) nevet viselő hadművelet keretében végrehajtott támadások egy külön történetet érdemelnének, de összességében, amíg az Egyesült Államok keleti partjainál valóban háború zajlott, tankhajók és gőzhajók süllyedtek el, a mélyvízi bombák pedig célba találtak, addig a nyugati parton továbbra is csak gyötrelmesen „várták” a támadást.
A nyugati partot mindössze egyetlen alkalommal érte valós támadás. 1942. február 23-án egy japán tengeralattjáró bukkant fel a Santa Barbara melletti Ellwood falu vizein – amely akkor még egyetlen szappanoperának sem adta a nevét –, és fedélzeti ágyújával a mólókra és olajkutakra tüzelt. A kár csekély volt, senki sem halt meg, egy fúrótorony összedőlt, egy szivattyúállomás megrongálódott – de az általános felfokozott hangulat közepette ezek a robbanások megdöbbentő hatást váltottak ki.
A Los Angeles-i csata
Február 24-én a haditengerészeti hírszerzés jelentette, hogy néhány órán belül japán támadás várható. Ugyanazon az éjszakán a radarok egy azonosítatlan célpontot észleltek Los Angelestől nyugatra.
Éjjel fél háromkor légiriadót rendeltek el Los Angelesben. A parancsnokságokra özönleni kezdtek a jelentések az ellenséges repülőgépek észleléséről. Még részleteket is közöltek – „körülbelül 25 repülőgép 12 ezer láb (kb. 3600 méter) magasságban”. És „a levegő vulkánként robbant fel”, ahogy Milton Durham őrnagy fogalmazott.
Minden lőtt, ami csak tudott. A helyszíni jelentések szerint Los Angelest több tucat, sőt, több száz, mindenféle méretű repülőgép támadta. A fényszórók az égbe meredtek, ahogy egy újságíró leírta, „fénysugarainak hosszú, keresztezett ujjait” nyújtva, a légvédelmi tüzérek pedig lövedékek záporával árasztottak el mindent, amit észleltek.
Amikor leszállt a reggel, a következők derültek ki. Egyetlen repülőgépet sem lőttek le (bár 2-től 200-ig terjedő számú támadóról szóltak a jelentések), a földön három ember halt meg közlekedési balesetben a pánik és a robbanások vakító villanásai miatt, ketten pedig szívelégtelenségben hunytak el. Jelentések érkeztek – többek között a légvédelmi megfigyelőktől és a rendőrségtől is – öt ellenséges gép lezuhanásáról, köztük egyről, amelyik állítólag Hollywoodra zuhant. De kiderült, hogy ezek csak pletykák. A városban számos kisebb kárt okoztak az égből hulló lövedékszilánkok – szerencsére egyik sem talált embert.
Egyetlen japán gép sem volt a levegőben semmilyen észlelhető távolságon belül.
Természetesen egy ilyen történet után megkezdődött az események kivizsgálása. A légierő azonnal kijelentette, hogy az éjszaka folyamán nem történt semmilyen légitámadás. Eleinte mégis megpróbálták legalább valamilyen ésszerű magyarázattal ellátni a helyzetet. Keringett egy olyan verzió, hogy könnyű polgári repülőgépek repültek át, vagy hogy a japánoknak sikerült felderítőgépeket indítaniuk tengeralattjárókról, hogy felderítsék Los Angeles légvédelmi rendszerét.
Egy politikus egyenesen azt feltételezte, hogy az egész csak azért történt, hogy elvegyék a katonai megrendeléseket a kaliforniai vállalatoktól. Ráadásul a válaszkeresési kísérletek csak újabb kérdéseket vetettek fel. Ha polgári gépek vagy japán felderítők voltak, akkor miért nem találta el őket senki, és miért nem szállt fel egyetlen gép sem az elfogásukra? Hová a fenébe lőttek teljesen eszetlen módon?…
A végső tisztánlátásra csak a háború után derült fény, amikor biztossá vált, hogy egyetlen japán sem támadta meg Los Angelest.
És hogy mi történt valójában? Az egész mulatságos eset egy… meteorológiai léggömb miatt történt. Az éjszaka folyamán a nyugati parton felbocsátottak egy meteorológiai léggömböt. Ezt észlelték. Mivel az előző események miatt mindenki feszült volt és támadásra számított, a légvédelmi tüzérek úgy döntöttek, nincs min gondolkodni, és tüzet nyitottak.
Ezután pedig elszabadult a pokoli kakofónia, és a robbanások villanásainak, a légvédelmi nyomjelző lövedékeknek, a fényszórók sugarainak kombinációja – a fény és árnyék játéka ilyen pokoli hangkíséret mellett – azt a benyomást keltette a megfigyelőkben, hogy az ég valóban fekete a repülőgépektől. Egy felvillanó árnyékot, amelyet a saját lövéseik okoztak, bombázónak néztek, lőni kezdték – és így „fedeztek fel” újabb és újabb repülőgépeket. Mivel az emberek egyértelműen arra voltak beállítva, hogy repülőgépeket keressenek az égen, „látták” is őket, és a pszichózisnak nemcsak a civilek, hanem a rendőrök és a katonák is áldozatul estek. Sokan még részleteket is közöltek: három repülőgép volt 9 ezer láb (kb. 2700 méter) magasságban; nem, 20 vagy 30, a magasság 20 ezer láb (kb. 6000 méter), a sebesség 150 mérföld/óra; dehogyis, öt bombázó volt, ék alakban repültek, 30 ezer láb (kb. 9100 méter) magasan!
Meglepő módon néhány tiszt őszintén jelentette, hogy ők csak egyetlen meteorológiai léggömböt láttak. Csak örülni lehet ezen emberek higgadtságának és annak a képességének, hogy megőrizték a józan eszüket. Sőt, Bill Henry riporter már másnap őszintén közölte, hogy ő semmilyen repülőgépet nem látott, és az az objektum, amit sikerült megfigyelnie, túlságosan lassan mozgott egy repülőgéphez képest, és igen, valószínűleg egy léggömbről van szó.
A léggömböt egyébként, úgy tűnik, szintén nem találták el.
Borzasztóan kínos blamázs kerekedett belőle. Nem érdemes azonban azt hinni, hogy ez a történet a „hülye amerikaiakról” szól. A valódi — nem a felajzott fantázia szülte — japán pilóták számára az amerikai hajók elleni támadások hamarosan szörnyű, majd szinte reménytelen megpróbáltatássá váltak — éppen a dühödt és pontos légvédelmi tűz miatt. Ez a történet viszont remekül megmutatja, milyen tréfákat képes űzni az emberi agy, amikor az idegek tényleg felmondják a szolgálatot, és a józan ész helyett a felkorbácsolt képzelet kezdi irányítani a tömegeket.
