Az éternek és a kloroformnak köszönhetően lehetővé váltak olyan hosszú és bonyolult műtétek, amelyekről az orvosok korábban nem is álmodhattak.
Azonban minél tovább tartott egy operáció, annál nagyobb volt a kockázata, hogy a páciens utána meghal. Annak következtében, amit akkoriban „kórházi üszkösödésnek” (gangrénának) neveztek. Az amputációk utáni túlélési arány például lehangoló volt. Némelyik kórházban az operáltak fele is belehalt a beavatkozásba. A szülészeti osztályok pedig egy egészen külön, ijesztő fejezetet jelentettek.
De mi volt az oka ennek? Akkoriban a miazma-elmélet uralkodott. Úgy tartották, hogy a betegségeket a „rossz kigőzölgések”, a rothadó szerves anyagokból, mocsarakból és szemétből felszálló „rossz levegő” okozza. Minden bajért ezt okolták. Hogyan küzdöttek ellene? Egyszerűen: a helyiségek szellőztetésével, hogy kiűzzék a „veszélyes levegőt”. Abban az időben ez számított a tudomány csúcsának.
Ebben a „miazmás” közegben, a magas műtét utáni halálozás árnyékában tűnt fel két orvos, akik egymástól függetlenül, Európa különböző pontjain dolgozva merték kétségbe vonni az általánosan elfogadott nézeteket. Joseph Listernek és Semmelweis Ignácnak hívták őket. Bár sikerült megváltoztatniuk az orvostudományt, akkora meg nem értésbe és gúnyolódásba ütköztek az orvostársadalmon belül, hogy egyikük sorsa tragédiába torkollott.
Semmelweis Ignác, „az anyák megmentőjének” tragédiája
Repüljünk vissza az időben Bécsbe, a 19. század közepére. Itt, Európa legnagyobb kórházában játszódott egy érdekes, ám sajnos tragikus végű történet. Főhőse egy fiatal magyar szülészorvos, Semmelweis Ignác (1818-1865).
Semmelweis a Bécsi Közkórházban dolgozott, ahol két szülészeti osztály működött. És itt jött a furcsaság: az egyik osztályon, ahol orvostanhallgatók segédkeztek a szüléseknél, a nők halálozása a szülés utáni láztól (szepszistől) döbbenetesen magas volt – időnként elérte a 30%-ot is. A nők szó szerint egymás után haltak meg. A másik osztályon, ahol csak szülésznők dolgoztak, a halálozás töredéke volt ennek – általában 2-3%.
El tudod képzelni a nők rettegését, akik ismerték ezt a statisztikát? Azt beszélik, könyörögtek, hogy ne tegyék őket a „diákos” osztályra, inkább szültek volna szó szerint az utcán.
Semmelweist nyugtalanította ez a helyzet, és saját nyomozásba kezdett. Mi különbözteti meg ezt a két osztályt? Semmelweis módszeresen végigvett minden lehetséges elméletet: a vajúdó nők eltérő testhelyzete, az étrend, sőt még az is felmerült, hogy a nőket zavarja a férfi orvosok jelenléte, és ettől tör ki rajtuk a láz (bizony, ilyen elméletek is voltak)…
A megoldás váratlanul és borzalmas módon érkezett. Meghalt Semmelweis barátja, Jakob Kolletschka, a törvényszéki orvostan professzora. Véletlenül megvágta az ujját egy szikével egy boncolás közben, és később belehalt a vérmérgezésbe. Semmelweis jelen volt barátja holttestének felboncolásakor, és ledöbbent: a kóros elváltozások Kolletschka szervezetében pontosan megegyeztek a gyermekágyi lázban elhunyt nők leleteivel.
Ekkor Semmelweisnek megvilágosodott: az orvostanhallgatók, mielőtt a szülészeti osztályra mentek, a boncteremben gyakorlatoztak – holttesteket boncoltak. Aztán anélkül, hogy kezet mostak volna (legjobb esetben is csak leöblítették vízzel), mentek megvizsgálni a vajúdó nőket, belső vizsgálatokat végezni… Vagyis a kezükön valamilyen „hullarészecskéket” hordoztak, amelyek a halálos betegséget okozták. (Semmelweis ekkor még nem tudott Pasteur mikróbaelméletéről, az ő munkái csak kicsit később váltak ismertté). A szülésznők viszont nem jártak a boncterembe, így az ő kezük „tiszta” volt.
Egyszerű és egyben sokkoló felismerés volt ez az orvosi kar számára. Kiderült, hogy az orvosok, akiknek az életmentés a hivatásuk, maguk okozták a pácienseik halálát.
Semmelweis azonnal elrendelte, hogy minden diák és orvos a vajúdó nők vizsgálata előtt alaposan mosson kezet klórmeszes oldatban – egy erős fertőtlenítőszerben, amelyről úgy vélte, képes elpusztítani ezeket a „hullamérgeket”.
Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Néhány hónap alatt a halálozás az első osztályon leesett az elfogadható 1-2%-ra. A számok magukért beszéltek. Semmelweis biztos volt benne, hogy hatalmas felfedezést tett, amely életek ezreit menti majd meg. Pestre költözött, ahol a Szent Rókus Kórházban is bevezette a gyakorlatát, és ott is meredeken csökkent a halálozási arány, jóval alacsonyabb lett, mint a környékbeli kórházakban.
Magyarországon Semmelweis ötleteit viszonylag nyugodtan fogadták. De Bécsben, az akkori európai orvoslás központjában, és a legtöbb más országban gúny, kritika és teljes elutasítás várta. A vezető orvosok egyszerűen nem voltak hajlandóak elhinni, hogy valami egyszerű kézmosás megelőzheti a szörnyű gyermekágyi lázat.
Elismerni Semmelweis igazát azt jelentette volna, hogy beismerik: ők, a megbecsült professzorok és orvosok, éveken át maguk, tudtukon kívül gyilkolták a pácienseiket. Ez túl nagy csapás volt a szakmai önérzetüknek.
Semmelweis a kritikával és meg nem értéssel szembesülve egyre élesebb és nyersebb lett. Nem publikálta az eredményeit olyan aktívan a vezető folyóiratokban, mint Lister, és amikor mégis megtette, gyakran heves vitákba bocsátkozott, dühös nyílt leveleket írt, ellenfeleit „tudatlanoknak” és „gyilkosoknak” nevezve. Ez persze nem szerzett neki több támogatót. De meg lehet érteni – látta, hogy emberek halnak meg a kollégái makacssága miatt.
Semmelweis tragikus vége és öröksége
Az évekig tartó, eredménytelen küzdelem, az állandó kritika és a tehetetlenség érzése szörnyű hatással volt Semmelweisre. Mentális egészsége megromlott. Lehet, hogy más betegségek is közrejátszottak – egyes történészek szifiliszt vagy korai demenciát feltételeznek. A viselkedése különccé és zavarttá vált.
1865-ben, mindössze 47 évesen, a kollégái (egyes források szerint a felesége is) csellel egy Bécs melletti elmegyógyintézetbe vitték. Amikor rájött, mi történt, és megpróbált elmenekülni, az ápolók brutálisan megverték. A verés közben megsérült a keze, amely elfertőződött. Szepszis alakult ki nála.
A sors szörnyű iróniája: Semmelweis Ignác, az ember, aki az életét a szülés utáni szepszis elleni harcnak szentelte és felfedezte a megelőzés módját, két héttel később vérmérgezésben halt meg, amelyet egy elmegyógyintézetben szerzett sérülés okozott. Abba halt bele, ami ellen ő maga küzdött.
De a történelem végül mindent a helyére tett. Bár az elismerés túl későn érkezett Semmelweis számára, az ő munkája, akárcsak Listeré, nem veszett kárba. Ők ketten fektették le az aszepszis (azok az eljárások, amelyek megakadályozzák a mikrobák sebbe jutását – eszközök, textíliák, levegő sterilizálása) és az antiszepszis (a sebben vagy a bőrön lévő mikrobák elpusztítására irányuló eljárások – fertőtlenítőszerekkel való kezelés) alapjait.
Ma a kézmosás a beteg vizsgálata előtt, a steril kesztyűk, a műtéti terület fertőtlenítése, az eszközök sterilizálása – mindez a legteljesebb norma, az orvostudomány ábécéje.
Listert még életében hősként ünnepelték, a nevét orvosi műszerek és még egy ismert szájvízmárka (Listerine) is viseli. Semmelweist azonban csak a halála után ismerték el, ma viszont már méltán nevezik „az anyák megmentőjének”, szobrokat emelnek neki, egyetemeket és klinikákat neveznek el róla.
