Hangszereit, melyeket a távoli olasz városban, Cremonában készített, a titokzatosság aurája és szinte misztikus rajongás övezi. De miért is tartják éppen az ő hegedűit a mesteri tudás csúcsának, és miben rejlik megfoghatatlan titkuk?
60 évesen, amikor a legtöbben már a jól megérdemelt pihenésüket töltik, Antonio Stradivari fejlesztette ki azt a hegedűmodellt, amely meghozta neki a halhatatlan hírnevet.
A mester az olasz hegedűkészítés virágkorában alkotott, abban a városban, ahol a legendás Amati és Guarneri családok éltek és dolgoztak. Stradivari nem volt az első ebben a mesterségben, de éppen neki sikerült a tudását egy új, elérhetetlen magasságba emelnie, így ennek a korszaknak a zenei szimbólumává vált.
Stradivari hangszereinek világhírének legfőbb oka a hangzásuk. A mester hegedűit úgy írják le, mint amelyeket felülmúlhatatlan erő, gazdag felhangok, kristálytiszta csengés, melegség és egy hihetetlen „hangvetítés” jellemez – vagyis az a képesség, hogy a hangjuk betöltse a hatalmas koncerttermeket, és még a hátsó sorokban is tisztán érthető maradjon.
Stradivari kivételes minőségű luc- és juharfát használt. Úgy tartják, hogy a faanyag az alpesi erdőkből származhatott, mely a kis jégkorszak (kb. 1300–1850) idejéből való. Ez szokatlanul sűrű és egyenletes évgyűrűket eredményezett, ami befolyásolja a rezonanciát.
Egy másik elmélet a XVII. század végén Európát sújtó hideg időszakhoz kapcsolódik. Az akkori időjárás állítólag lelassította a fák növekedését, ilyenkor pedig a növények vékony falú, nagy mennyiségű vizet tároló sejteket képeznek. Minél vékonyabbak a sejtfalak, annál kisebb a fa sűrűsége, de annál jobb a hangvezető képessége. Néhány kutató úgy véli, hogy egy ilyen anyag a záloga Stradivari hegedűinek egyedi hangzásának.
Felmerültek olyan elméletek is, melyek a faanyag kémiai kezeléséről szólnak (ásványi anyagokkal, sókkal, gombákkal, vagy akár tavakban való áztatással) az akusztikai tulajdonságok javítása érdekében. Egyes kutatások bórsav, valamint réz- és krómsók nyomait mutatták ki a régi cremonai hangszerekben, amelyek védelmet nyújthattak a rovarok ellen, és a hangzást is befolyásolhatták.
Hagyományosan úgy tartják, hogy a lakk egyedi összetétele (esetleg titkos összetevők, például gyanták, olajok vagy akár drágakőpor hozzáadásával) adja a hangszereknek azt a megismételhetetlen ragyogást és hangzást. A modern kutatások azonban azt mutatják, hogy bár a lakk kétségtelenül fontos a védelem és a külső megjelenés szempontjából, a hangszínre gyakorolt hatását valószínűleg eltúlozzák. A fő rezonanciát maga a fa szerkezete hozza létre.
Stradivari tökélyre fejlesztette az elődei által kidolgozott hegedűarányokat. Hangszereinek rezonánslapjai (a felső és alsó lemez) rendkívül bonyolult felépítésűek – vastagságuk egyenetlen, amit a mester aprólékosan kimért a rugalmasság és a szilárdság ideális egyensúlyának érdekében.
Stradivari hihetetlenül termékeny alkotó volt (kb. 1100 hangszere ismert, melyből mintegy 650 maradt fenn), de az idő, a háborúk és az elhasználódás rendkívül ritkává és értékessé tették eredeti műveit.
Árverési értékük dollármilliókban számolható. Napjainkban egy Stradivari-hegedű birtoklása a legmagasabb státuszt jelenti egy zenész számára.
A Stradivari-titok valószínűleg nem egyetlen varázslatos összetevő, hanem több tényező egyedi ötvözete: a különleges tulajdonságokkal bíró, ritka faanyag, annak lehetséges egyedi kezelési módjai, a tökéletesre csiszolt geometria, az alkotó zseniális mesterségbeli tudása és megérzései, valamint a fa közel 300 éves „érése” a rezgések és az idő hatására.
