1960. június 4-én Frauenfeldben, a svájci Thurgau kanton fővárosában, egy Hofmann vezetéknevű német üzletember családjába egy kislány született. A kicsi édesanyja egy francia nő volt, Svájcban az ilyen nemzetközi házasságok meglehetősen gyakoriak.
Az újszülöttet Corinne-nak nevezték el. A kislány anyagi szempontból jómódú gyermekkorát töltötte, de pszichológiai téren Corinne nem volt boldog. Az iskolában ő volt a „fekete bárány”, és a felsőbb osztályokban, amikor minden kortársának már barátja volt, a lány magányos volt.
Az iskola befejezése után Corinne Glarus kantonba ment, hogy közgazdaságtant tanuljon. A főiskolán a lánynak traumatikus élménye volt egy nála jóval idősebb, nős tanárral való szerelmi kapcsolatban.
1981-ben, 21 éves korában Corinne Hofmann saját használt esküvői ruha üzletet nyitott.
Corinne üzlete meglehetősen sikeresnek bizonyult, de a fiatal nő másról álmodott – utazni szeretett volna, valamint könyveket írni, sikeres írónő lenni.
1985-ben Corinne megismerkedett egy svájci férfival, Marcóval, aki a barátja lett. A fiatalok együtt bejárták egész Európát, majd 1986-ban Kenyába utaztak. Afrika Corinne régi álma volt.
Útközben a fiatalok összevesztek: Corinne-t felzaklatta, hogy Marco a légiutas-kísérőnek csapta a szelet. Egy ponton Hofmann botrányt rendezett a fedélzeten.
Zaklatottan érkeztek Kenyába. Röviddel a megérkezés után Corinne, Marcót nem víve magával, elment egy kirándulásra a szamburu harcosok egyik falujába. A szamburuk a maszájokkal rokon pásztornép, akik Kenya középső, száraz vidékein, kis falvakban élnek.
A kiránduláson a fiatal nő meglátott egy fekete bőrű harcost – magas, széles vállú, magabiztosságot sugárzó férfit.
A férfit Lketinga Leparmoriónak hívták. Corinne első látásra beleszeretett. Néhány órán át a fekete bőrű férfi és a fehér bőrű nő gesztusokkal kommunikált, majd Hofmann Nairobiba utazott.
A szállodában Corinne közölte Marcóval, hogy elhagyja. Másnap Hofmann visszatért Svájcba, és eladásra kínálta minden vagyonát.
1987-ben Corinne visszatért Kenyába. Célja az volt, hogy megtalálja Lketinga Leparmoriót és feleségül menjen hozzá.
Ez nem bizonyult nehéznek: Lketinga ugyanabban a faluban tartózkodott, és várta fehér bőrű szerelmének visszatérését.
1988-ban Leparmorio rokonainak és a falu véneinek áldásával hagyományos afrikai esküvőt tartottak. Corinne felvette férje vezetéknevét, és hamarosan kenyai állampolgárságot kapott.
Az ifjú pár Lketinga édesanyjának manyattájában telepedett le. A manyatta a kenyai maszájok hagyományos háza.
A szerkezet fából készült oszlopokból áll, amelyeket fűvel borítanak. A fűre felülről agyag- és tehénürülék-réteget visznek fel.
Corinne Hofmann pontosan egy ilyen házban telepedett le. Az anyósa megígérte a menyének, hogy külön lakhelyet épít neki.
Corinne megtanulta, hogyan kell szamburu nőként élni. A svájci nő fát gyűjtött, esővizet szerzett.
Hamarosan Hofmann egy kis boltot nyitott a faluban, ahol élelmiszereket, vizet, háztartási cikkeket árultak – mindezt Nairobiban vásárolták és onnan szállították a távoli szamburu faluba.
1989-ben Corinne egy kislánynak adott életet, akinek a hagyományos kenyai Napirai nevet adták.
Az élet az afrikai faluban nem bizonyult olyan romantikusnak, ahogy Corinne elképzelte. A svájci nő több súlyos betegségen esett át, többek között malárián is.
Lánya születése után a férjével való kapcsolata is megromlott. Lketinga hihetetlenül féltékeny lett, feleségét számos megcsalással gyanúsította. Corinne így emlékezett vissza:
„Afrikaiasan durván szeretett, hiszen itt szokás a nőt a férfi tulajdonaként kezelni. De mégis igazi szerelem volt.”
A férj rendszeresen fogyasztotta a hagyományos kenyai kábítószert, a khatot (miraa), ami után őrjöngővé és kegyetlenné vált, és a legkisebb habozás nélkül bántalmazta európai feleségét.
Corinne nem tűrte ezt a bánásmódot, és beadta a válókeresetet. A nairobi bíróság a nő oldalára állt. Lketinga azzal fenyegetőzött, hogy megöli a feleségét, de neki sikerült a lányával együtt megszöknie a faluból.
Csak akkor sóhajtott fel Hofmann megkönnyebbülten, amikor már a Svájcba tartó gépen ült: és az afrikai „paradicsoma” mögötte volt.
Svájcban Corinne váratlanul értetlenséggel, sőt megvetéssel szembesült. Még a szülei sem fogadták el Hofmann tettét.
Corinne azonban nem csüggedt. Kereskedelemmel már nem akart foglalkozni, és úgy döntött, visszatér régi álmához – hogy írónő legyen. Annál is inkább, mert most egy egyedülálló történet birtokosa volt.
1998-ban Svájcban megjelent „A fehér maszáj” című könyv (Magyarországon „Afrikai szeretők” címmel jelent meg), amelyben Corinne beszámolt Afrika iránti vonzalmáról, Lketingával kötött házasságáról, a szamburu faluban töltött életéről és kapcsolatuk összeomlásáról.
A könyv azonnal bestseller lett, harminc nyelvre lefordították, és Corinne Hofmannnak több százezer dollárt hozott.
Corinne világhírűvé vált, interjúkat készítettek vele, televíziós műsorokba hívták meg. Hofmann gyakran magával vitte lányát, Napirait is a különböző eseményekre.
Corinne nem állt meg itt, és 2003-ban kiadta a folytatást, amelyben a válás utáni svájci életéről mesélt.
2005-ben Hofmann úgy döntött, visszatér Afrikába, találkozik volt férjével, és könyvet ír erről. Figyelembe véve, hogy a khatot fogyasztó Lketinga valószínűleg neheztelt rá, ez komoly kockázatot jelentett.
Azonban minden remekül sikerült. Az idősödő Lketinga szívélyesen fogadta volt feleségét. A szamburu harcos megértette, hogy félvér lányának sokkal jobb Svájcban élnie, az anyjával.
Annál is inkább, mert Lketinga már régóta újra nős volt, és azóta sok gyermeke született.
2005-ben, Afrikából visszatérve, Hofmann kiadta a „Viszontlátás Barsaloiban” (magyarul: Visszatérés Afrikába) című könyvet.
Ugyanabban az évben, 2005-ben került a mozikba „A fehér maszáj” című film (magyarul: „Afrikai szeretők”), amely Corinne Hofmann azonos című bestsellerének szabad feldolgozása.
Corinne-t a német színésznő, Nina Hoss, Lketingát pedig az afrikai származású francia Jacky Ido alakította.
A filmet mind a közönség, mind a kritikusok jól fogadták.
2011-ben Corinne újabb könyvet adott ki Afrikáról – „Afrika, a szenvedélyem” (Africa, My Passion) címmel –, amelyben egy újabb látogatásról számolt be a szamburu faluba, de ezúttal már felnőtt és igazi szépséggé vált lányával, Napiraival.
Lketinga boldog volt, hogy láthatta volt feleségét és lányát.
Az írónő utolsó könyve „A zsiráfnyakú lány” című regény lett. Ebben a könyvben Corinne nehéz gyermekkoráról mesélt a svájci vidéken – az értetlenségről, osztálytársai csúfolódásairól, az írásról és utazásról szőtt álmairól.
Corinne véleménye szerint épp a gyermekkori traumája miatt került Afrikába: „fekete bárányként” igazi védelmezőt, egy Harcost keresett. De semmi sem alakult olyan fényesen. Hofmann következtetése egyértelmű volt:
„Inkább legyek fekete bárány Svájcban, mint fehér maszáj itt.”
Jelenleg az írónő hazájában él lányával. Corinne többé nem ment férjhez.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
