Ez nem is hangzik olyan távolinak, amíg meg nem ismered a rideg valóságot: még a NASA „New Horizons” nevű, rendkívül gyors űrszondájának is, amely 2015. július 14-én eljutott a Plútóhoz, nagyjából 73 000 évre lenne szüksége, hogy elérje azt.
De képzeld csak el a lehetetlent! Az emberiség óriási mennyiségű pénzhez és erőforráshoz jutott, és úgy döntött, hogy egy emberes küldetést indít a Proxima Centaurira – egy hatalmas űrállomást, a fedélzetén száz telepessel. Ez az állomás önfenntartó, zárt életfenntartó rendszerekkel, tökéletes hulladék-újrahasznosítással és a hidroponikus farmoknak köszönhetően kimeríthetetlen élelmiszer-készletekkel rendelkezik. Tehát, a gondolatkísérletünkben az alapvető technikai problémák (legalábbis ideiglenesen) megoldódtak, de a fő kérdés továbbra is nyitott marad: vajon az emberek kibírnak-e 730 évszázadnyi űrbéli bezártságot?
Kozmikus börtön
Száz ember van bezárva egy fém dobozba, amely a csillagközi ürességen keresztül száguld. A fedélzeten mindenki tisztában van vele, hogy egyikük sem lesz már életben, amikor a hajó eléri a célját. Nem érik meg a gyermekeik, az unokáik és a dédunokáik sem. Még a 2500. generáció képviselői sem fogják megpillantani a Proxima Centaurit.
Minden nap ugyanazok a folyosók, ugyanazok az arcok, ugyanazok a feladatok az állomás fenntartása érdekében. Berendezések javítása, élelem termesztése, takarítás, hulladék-újrahasznosítás, orvosi ellátás – a kötelességek végtelen körforgása. Nincsenek „új horizontok”, nincsenek felfedezések, nincs változatosság… csak a végtelen rutin és annak a tudata, hogy az életed csupán egy apró láncszem a generációk sorában, amelyek erre a létre kárhoztattak.
Természetellenesség
Már az első generációktól kezdve be kellene vezetni a pragmatikus születésszabályozást. A nők kötelesek lennének különböző férfiaktól gyermekeket szülni a genetikai sokféleség fenntartása érdekében. Nincsenek állandó párok, nincsenek érzelmi kötődések – csak a túlélés érdekében végzett biológiai funkciók.
Képzelj el egy társadalmat, ahol minden gyermeket bizottságok terveznek meg, ahol a személyes vágyak és preferenciák a faj túlélésének vannak alárendelve. Meddig bírnák az emberek, az emberi érzelmek teljes mélységével, az ilyen létezést?
A konfliktusok elkerülhetetlensége
Az emberiség története a végtelen nézeteltérések és érdekütközések története. És ez annak ellenére van így, hogy egy egész bolygó áll rendelkezésünkre végtelen terekkel és hatalmas erőforrásokkal – az emberek mégis állandóan osztozkodnak és harcolnak valamiért. De mi történne, ha embereket évtizedekre összezárnának egy szűk helyre?
Az első komoly konfliktusok már néhány generáció után megjelennének. Harc a hatalomért, az erőforrásokért, az állomás területéért. Kitörhetnének például vallási konfliktusok – egyes generációk fanatikusan vallásossá válhatnának, létrehozva egy szigorú teokráciát (hogy legalább valami értelmet találjanak ebben az egész értelmetlenségben), míg mások harcos ateistaként lázadnának fel ez ellen. Vagy kialakulhatna egy katasztrofális társadalmi rétegződés – egy magasan képzett technikai elit, amely az állomás létfontosságú rendszereit irányítja, elkezdené megvetni az „egyszerű” munkásokat, akik a „piszkos munkát” végzik.
Az űrállomás fő problémája az, hogy onnan lehetetlen elmenekülni. A Földön az elégedetlenek elvándorolhattak, új településeket hozhattak létre, tiszta lappal indulhattak. A világűrben nincs ilyen luxus. Minden konfliktust a zárt rendszeren belül kell megoldani, amelynek lehetőségei bizonyosan nem végtelenek. Következésképpen ez elkerülhetetlenül a társadalmi feszültség felgyülemléséhez vezetne.
Nézd meg a történelmet: Róma körülbelül 1500 évig állt fenn, a Bizánci Birodalom valamivel több mint ezer évig, az Oszmán Birodalom pedig 623 évig. Még a legstabilabb társadalmak is előbb-utóbb hanyatlásnak indulnak. Mi pedig 730 évszázadról beszélünk!
A technikai valóság
Még ha feltételezzük is, hogy a társadalmi problémákat sikerül elkerülni, ott maradnak a technikaiak. 73 000 év alatt bármilyen berendezés elhasználódik és tönkremegy. Alkatrészekre van szükség, amelyeket lehetetlen a Földről odaszállítani. Honnan lehet erőforrásokat szerezni a csillagközi űrben?
Jó, tegyük fel, hogy az állomásnak van egy hatalmas rekesze erőforrásokkal, és egy kis gyára is a szükséges alkatrészek előállítására. Akkor viszont olyan emberekre van szükség, akik évezredeken keresztül képesek fenntartani a magas technológiai szintet. De mi van, ha egy ponton a tudás elvész? Mi van, ha technológiai hanyatlás következik be? Ma az emberiségnek korlátlan hozzáférése van bármilyen információhoz, de mivel van elfoglalva az emberek túlnyomó többsége? „Vicces” képeket és rövid videókat nézeget. Hol a garancia arra, hogy egy ponton a telepesek nem szembesülnek hasonló csapással?
Kudarcra ítélt utópia
A csillagközi utazás egy többgenerációs űrhajón nem több, mint egy olcsó sci-fi mozi történetének cselekménye. Az emberi psziché összetettsége, a társadalmi konfliktusok elkerülhetetlensége és a technikai korlátok kudarcra ítélnek egy ilyen küldetést.
Még a radikális élethosszabbítás sem oldaná meg a fő problémát: az emberek emberek maradnának, minden érzelmükkel, vágyukkal és konfliktusukkal együtt. Ahhoz, hogy egy ilyen utazást megtegyünk, le kellene mondanunk arról, ami emberré tesz minket.
Az azonnali helyváltoztatás technológiái ellentmondanak a fizika alapvető törvényeinek. Így egyetlen reális út marad – a csillagközi küldetéseket a mesterséges intelligenciára (MI) bízni, amelyet ugyan még nem alkottak meg, de a belátható jövőben meg fog jelenni. Az MI racionálisan fog cselekedni, pusztító érzelmek és irracionális vágyak nélkül, módszeresen végrehajtva a kitűzött feladatokat. Talán az emberiség így nemcsak megismerheti a távoli csillagokat, hanem a tudását és eredményeit is tovább terjesztheti egyszer.
