Élénk, telt színek, magával ragadó élmény és nagy részletgazdagság. És minek tagadni: még csak radiátorra sem volt szükség, hiszen a tévé önmagában is remekül befűtötte a szobát. Egy kertes házban lakó barátom tényleg a tévével fűtötte a szobáját, de a melegnek persze a macskája örült a legjobban. De ez a tévé nemcsak Celsius-fokban mért meleget árasztott magából, hanem a képe is igazán meleg tónusú volt.
A plazmatévék felépítése meglehetősen bonyolult. Csak képzeld el: egy hatalmas képcső, amely rengeteg apró cellából áll. A cellák belsejében speciális gáz (neon vagy xenon) található. Minden cella három RGB szubpixelre oszlik: pirosra, kékre és zöldre. Amikor a cellák feszültséget kapnak, beindul a gázionizáció, a gáz plazmává alakul, és elkezdi vezetni az áramot.
A plazma az ultraibolya tartományban sugároz, ez a fény pedig a cella belsejében lévő foszforrétegre vetül. A foszfor aszerint világít, hogy éppen melyik szubpixel aktív (a piros, a kék vagy a zöld). A tévé így állítja össze a végső képet, az egyes szubpixelek fényerejének változtatásával. Nagyjából így működnek a modern LED-képernyők is.
Tévénézés közben azonban jelentős hő keletkezik – ez pontosan a gáz ionizációjának és plazmává alakulásának köszönhető. A készülék rengeteg energiát fogyaszt, cserébe viszont rendkívül jó minőségű, telt színekkel operáló képet nyújtott. Sokan a mai napig állítják, hogy egyetlen modern tévé – még a LED-esek sem – képes visszaadni azt a minőséget, amit a plazmapanel tudott, bár ez erősen vitatható, és lehet, hogy csak a korabeli felhasználók nosztalgiáján alapul.
A plazmatévék hatalmas előnye a kiváló betekintési szög és a mély fekete szín, amit sokszor még a modern LED-mátrixok sem tudnak produkálni. És persze a rendkívül magas kontraszt- és fényerőértékek gondoskodtak arról, hogy a néző teljesen belefeledkezzen az élménybe.
A plazmapanelek egyik legnagyobb hátránya a „beégés” (Burn In) jelensége volt. Ez azt jelenti, hogy a statikus képek maradványai ott maradtak a képernyőn. Például egy tévécsatorna logója látható nyomot hagyott, ami bosszantotta a felhasználókat. Idővel azonban megoldották ezt a problémát: létrehozták a Real Black Drive technológiát, amely csökkentette a gázkibocsátást a kisülés előtt, és javította a képminőséget. Ezt a technológiát a Panasonic vezette be 2008-ban.
De miért tűntek el a süllyesztőben a plazmatévék? Az ok abban rejlik, hogy ezzel a technológiával párhuzamosan fejlődtek a különféle vékony képernyők is. Most a LED-panelek a menők – itt minden pixel egy mikroszkopikus fénykibocsátó dióda, ami rendkívül részletes és jó minőségű képet ad. Ráadásul bármelyik LCD-tévé (legyen az LED-es vagy sem) nagyon vékony, míg a plazmatévéket inkább a régi „öreg” képcsövesekhez lehetne hasonlítani.
A plazmapanelek gyártása nagyon bonyolult és költséges. Ilyen tévéket már régóta nem gyártanak, hiszen nincs már értelme. Azok körében viszont, akik megszokták ezt a típust, a mai napig népszerűek. A felhasználók szerint ennél jobb képminőség nem létezik. Vannak, akik még mindig a 2000-es évekből származó plazmájukat használják, és eszük ágában sincs lecserélni.
A „plazma” kifejezést még ma is gyakran használják a sima, nagy méretű tévékre. Még a modern sorozatokban is találkozhatunk olyan bakikkal, mint például: „Nézd, mekkora plazmatévé van a falán!”. Összességében a plazmatévék átmeneti technológiának tekinthetők – nem léteztek sokáig, de mégis hozzájárultak a televíziózás fejlődéséhez. Kétlem, hogy valaha újra gyártanák őket úgy, mint manapság a bakelitlejátszókat, hiszen a modern LED-képernyők és a magas képfrissítés sokkal valósághűbb és látványosabb képet biztosítanak.
Neked volt plazmád?
