Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért? Tényleg ennyire meleg van odafent? A válasz a fizikában és az alapvető biztonságban keresendő.
Konvekció a Földön és az űrben
Elgondolkodtál már azon, miért szerelik a radiátorokat lentre, az ablak alá, a klímát pedig a mennyezet közelébe? A titok nyitja a konvekció. Ez az a fizikai folyamat, amely során a meleg levegő – mivel ritkább, és ezáltal könnyebb – felfelé száll, míg a hideg, sűrűbb és nehezebb levegő lesüllyed. Ez biztosítja a levegő természetes keveredését a szobában.
Az ISS-en uralkodó mikrogravitációban a gravitációs erő annyira csekély, hogy a „könnyebb” és „nehezebb” fogalmak a levegő esetében gyakorlatilag értelmüket vesztik. A meleg levegő nem igyekszik felfelé (elvégre merre is van az a „fent”?), a hideg pedig nem süllyed lefelé. A Földön megszokott természetes konvekció az űrben egyszerűen nem működik.
Az űrhajós a falhoz rögzített hálózsákjában fekszik. A kilélegzett meleg, párás és szén-dioxiddal telített levegő azonban nem távozik sehová. Ott marad közvetlenül az arca előtt, egy láthatatlan felhőt alkotva. Minden egyes kilégzéssel egyre sűrűbbé válik a feje körül ez a szén-dioxid-felhő. Ezek ideális körülmények ahhoz, hogy egy CO2-buborék alakuljon ki pont az arca előtt.
A csendes gyilkos
A Földön a szén-dioxid a légkör természetes része. Kis mennyiségben még szüksége is van rá a szervezetünknek a légzés szabályozásához. De ha a koncentrációja megnő a fejünk körül, annak nem lesz jó vége.
Először csak enyhe fejfájás, fülledtségérzet és légszomj jelentkezik, mintha egy szellőzetlen szobában lennél. Ha nem teszel ellene semmit, a CO2-koncentráció veszélyes szintet érhet el. Ez már erős fejfájással, szédüléssel, tájékozódási zavarral, hányingerrel és légzési nehézségekkel fenyeget, végső soron pedig hipoxiához – azaz az agy oxigénhiányos állapotához –, sőt akár fulladáshoz is vezethet.
Bár a központi szellőztetőrendszer keringeti a levegőt az egész állomáson, nem tudja garantálni a tökéletes légcserét minden egyes sarokban, különösen az olyan kis zugokban nem, mint a hálófülkék.
Az űrhajós arca melletti ventilátornak létfontosságú feladata van: mesterséges légáramlást kelt közvetlenül ott, ahol alszik. Szó szerint elfújja az arc elől a veszélyes, kilélegzett CO2-felhőt, megakadályozva annak felgyülemlését, és biztosítja a friss, oxigéndús levegő folyamatos utánpótlását az állomás légteréből.
Tehát nem a hőség elleni küzdelemről van szó (bár az ISS-en állandóan 22-23 Celsius-fokot tartanak), hanem a fizika törvényei és a legénység egészségének védelme által diktált kényszerűségről.
Persze folyamatos huzatban aludni ízlés dolga. Ráadásul maga az ISS is elég zajos hely. Folyamatosan zúgnak a szivattyúk, a szűrők és az életfenntartó rendszer ventilátorai… Egyes űrhajósok egy óriási porszívóhoz hasonlították már az állomást. A zajszint elérheti a 65 decibelt is, ami felér egy hangos beszélgetéssel vagy egy forgalmas utca zajával. Ezért a legénység sok tagja füldugóval alszik, hogy valamennyire pihenni tudjon az állandó morajlás mellett. Ivan Vagner orosz űrhajós például elmesélte, hogy speciális, aktív zajszűrős fejhallgatót használ.
De ahogy mondani szokás: két rossz közül a kisebbet… Egy kis huzat és zaj teljesen elfogadható ár azért, hogy álmukban is rendesen kapjanak levegőt, és ne ébredjenek kínzó fejfájással – vagy ami még rosszabb, nehogy egyáltalán ne ébredjenek fel. A legtöbb űrhajós idővel megszokja a zajt és a légáramlást is – az ember ugyanis mindenhez képes alkalmazkodni.
Ha már az űrbéli alvásnál tartunk: minden igyekezet ellenére az űrhajósok átlagosan kevesebbet alszanak a tervezettnél – az előírt nyolc és fél óra helyett csak körülbelül hatot. Ebben közrejátszik a zaj, a szokatlan körülmények, a felborult cirkadián ritmus (hiszen keringés közben 90 percenként felkel a nap), és pusztán az űrutazással járó izgalom is.
Vannak, akik altatót is bevesznek. Sőt, azt beszélik, hogy az űrhajósok olykor ugyanazt álmodják: mintha hazatértek volna hétvégére, de hétfőn repülniük kell vissza az állomásra, és lekésik a rakétát.
