A grafitbombával azonban más a helyzet. Nem arra való, hogy házakat romboljon le, hanem arra, hogy elvágja az áramellátást.
Egy ilyen csapás után az épületek épek maradhatnak, de a városban már nehéz normálisan élni. Elmegy az áram, leállnak a közlekedési lámpák, megszűnhet a kommunikáció, a vízellátás, bezárnak a boltok és leáll a közlekedés. Vagyis kívülről nézve nincsenek romok, de a város valójában részben megbénul.
Miért félrevezető a név?
A grafit az az anyag, amiből az egyszerű ceruzák bele is készül. Ártalmatlannak hangzik. A bombában azonban nem ceruzagrafitot használnak, hanem speciális, vékony szénszálakat, amelyek kiválóan vezetik az áramot.
A feladatuk nem az ölés vagy a pusztítás, hanem a nagyfeszültségű vezetékek és alállomások rövidre zárása. Amikor ezek a szálak rárakódnak a vezetékekre és a berendezésekre, rövidzárlat keletkezik. A védelem bekapcsol, és egész negyedek vagy városok szakadnak le a hálózatról.
Hogyan is működik ez a valóságban?
Technikailag a grafitbomba egy kazettás lőszer. A levegőben kinyílik, és több tucat apró tárolót szór szét. Mindegyikben hajszálvékony szálakat tartalmazó tekercsek vannak.
Például az amerikai CBU-94-es bomba 202 darab apró BLU-114/B résztöltetet vitt magával. Ezek mindegyikében 147 tekercs volt, vékony, vezetőképes szálakkal. Vagyis egyetlen ilyen bomba majdnem 30 ezer szálat szórt szét, amelyek rövidzárlatot okozhattak az elektromos hálózatban.
A szél széthordja őket, és rárakódnak a transzformátorokra, vezetékekre, szigetelőkre. Amint a szál hozzáér két különböző feszültségű vezetékhez, felvillanás történik. A védelmi rendszer lekapcsolja a vonalat. Ha sok ilyen zárlat van, az energiarendszer darabokra hullik.
1991, Irak: az első nagy csapás
A grafitbombákat először 1991-ben, a Sivatagi Vihar hadművelet során vetették be egy nagy háborúban. Az USA és szövetségesei Irakot bombázták. A cél nem egyszerűen az erőművek megsemmisítése volt, hanem az, hogy lekapcsolják az országot az áramról. És ez működött is. Későbbi katonai elemzők adatai szerint Irak áramellátásának mintegy 85%-át iktatták ki.
Mit jelentett ez a gyakorlatban? Leálltak a légvédelmi rendszerek. A csapatok nem tudtak kommunikálni egymással. A kőolajvezetékek szivattyúi leálltak. A városokban elment az áram, megszűnt a vízellátás és a csatornázás. És mindez anélkül, hogy a lakónegyedeket tömegesen bombázták volna.
1999. május 2., Szerbia: áramszünet néhány óra alatt
A második hírhedt eset a NATO Jugoszlávia elleni háborúja idején történt 1999-ben. 1999. május 2-án F-117-es és F-16-os repülőgépek mértek csapást grafitlőszerekkel Szerbia kulcsfontosságú alállomásaira.
Az eredmény: az ország energiarendszerének több mint 70%-a maradt áram nélkül. Belgrád, Niš és Kragujevac sötétségbe borult. Voltak létesítmények, amiket kevesebb mint egy nap alatt helyreállítottak, de a NATO megismételte a csapásokat. És a város minden alkalommal újra megbénult. Ez nem robbanás volt, hanem fojtogatás: az ország megőrizte a házait és utcáit, de áram, kommunikáció és normális élet nélkül maradt.
2003, Irak: 30 nap áram nélkül
A harmadik beszédes eset a 2003-as iraki háború volt. Ez már nem az első bombázás, hanem egy új konfliktus. Az amerikaiak ismét grafitlőszereket (ugyanazokat a BLU-114/B-ket) vetettek be az ország déli részén fekvő Nászirijja városának környékén lévő célpontok ellen. Emberi jogi jelentések szerint ott körülbelül 30 napig nem volt áram.
A grafitbomba megalkotói gyakran mondják, hogy az csak „ideiglenesen” kapcsolja le a hálózatot. A valóságban azonban, ha a rövidzárlatok károsítják a transzformátorokat (amelyek nagyon drága és bonyolult berendezések), a javítás hetekig vagy hónapokig is elhúzódhat. Az „ideiglenes lekapcsolás” így könnyen hosszú távú katasztrófává válhat.
Miben különbözik ez a hagyományos bombázástól?
A hagyományos bomba olyan, mint egy pörölykalapács. Szétzúzza az épületet, átszakítja a tetőt, krátert hagy maga után. Hogy egy hagyományos csapás után helyreállítsanak egy erőművet, újra kell építeni azt.
A grafitbomba olyan, mint homok a gépezetben. Nem rombolja le a falakat, de arra kényszeríti a rendszert, hogy önmagát semmisítse meg. A védelem lekapcsolja a vezetékeket, mert rövidzárlatot észlel. Ezt a lekapcsolást gyakran néhány óra alatt meg lehet szüntetni – csak el kell távolítani a szálakat és újra bekapcsolni az áramot.
A probléma azonban másban rejlik. Ha a leállás alatt a kórházakban lemerülnek a generátorok, a vízműveknél leállnak a szivattyúk, a hullaházakban pedig romlásnak indulnak a holttestek – az már visszafordíthatatlan. Még ha 24 óra múlva vissza is kapcsolják az áramot, a következmények megmaradnak.
Miért félnek tőle még robbanás nélkül is?
Az emberek nem azért félnek a grafitbombától, mert azonnal öl. Hanem azért, mert lehetetlenné teszi a modern életet.
Képzelj el egy nagyvárost áram nélkül:
- a közlekedési lámpák nem működnek – kezdetét veszik a balesetek és a dugók;
- nincs víz a csapban – a szivattyúállomások leálltak;
- a boltok zárva vannak – a kasszák nem működnek, az élelmiszerek megromlanak;
- a mobilhálózat leáll – a bázisállomások nem kapnak áramot;
- a kórházak csak tartalék generátorokon működnek, amelyek üzemanyaga véges.
Egy ilyen áramszünet után 24 órával a város veszélyessé válik. Három nap múlva pedig irányíthatatlanná. És mindez anélkül, hogy egyetlen robbanás is történt volna egy lakóházban.
A legfontosabb, amit meg kell jegyezned.
A grafitbomba nem „puha fegyver” és nem „humánus alternatíva”. Ez egyszerűen egy másfajta módja a csapásmérésnek. Nem a falakra mér csapást, hanem a vezetékekre. Nem az emberekre, hanem a transzformátorokra. A hatása pedig még a hagyományos bombázásénál is hosszabb és súlyosabb lehet.
