Egy középkorú, öltönyös férfi állt a járdán, kezében valami olyasmit tartva, ami leginkább egy kilógó antennás téglára hasonlított. Az eszközt a füléhez szorítva mondott egy mondatot, amely örökre megváltoztatta a világot:
„Joel, egy mobiltelefonról hívlak – egy igaziról. Egy személyes, hordozható mobiltelefonról.”
A vonal másik végén csend támadt. Joel Engel, a legendás Bell Labs kutatási vezetője egyszerűen nem tudta, mit feleljen. Martin Cooper, a Motorola vezető mérnöke pedig alig bírta visszatartani a mosolyát. Épp az imént bonyolította le a történelem első mobilhívását – és mindezt azért tette, hogy felvágjon a legfőbb riválisa előtt.
„Szerintem nem tehetett mást, csak a fogát csikorgatta” – emlékezett vissza később Cooper a történelmi pillanatra.
Legalábbis így szól a mobilkommunikáció születésének hivatalos verziója. De ássuk bele magunkat kicsit jobban az eseményekbe!
A hivatalos verzió: a Motorola diadala
A mobilkommunikáció története jóval a híres New York-i hívás előtt kezdődött. Már az 1940-es években, közvetlenül a háború után megjelentek az amerikai rendőrautókban az első rádiótelefonok – ormótlanok és nehezek voltak, de működtek. Az ötletet, ahogy az lenni szokott, a katonaságtól kölcsönözték, akik már régóta használtak rádiókat a műveletek összehangolására.
A forradalmi áttörést a Bell Labs érte el 1947-ben, amikor megalkották a cellás hálózat koncepcióját. A lényeg zseniálisan egyszerű volt: egyetlen nagy teljesítményű adótorony helyett sok kisebb állomást használtak, amelyek átadják egymásnak a jelet, követve az előfizető mozgását. Az ember sétál a városban, a hívása pedig megszakadás nélkül „ugrál” át egyik toronyról a másikra.
Az ötlettől a megvalósításig azonban hatalmas út vezetett. Több mint 20 évbe telt, mire 1970-ben Amos Joel, a Bell Labs munkatársa benyújtotta a szabadalmi kérelmet az első mobilkommunikációs rendszerre.
Eközben a Motorolánál is dolgozott egy igazi látnok: Martin Cooper. Az Illinois-i Műszaki Egyetem végzőse, aki a koreai háborúban tengeralattjárón szolgált, 1954-ben került a céghez, és hamar újító szellemű mérnökként szerzett hírnevet. Tíz évvel később már hordozható rádiórendszert tervezett a chicagói rendőrség számára.
Az 1970-es évek elejére valóságos technológiai háború robbant ki a Motorola és az óriás AT&T (a Bell Labs tulajdonosa) között. Az AT&T az autótelefonokra tette fel a tétet – logikusnak, praktikusnak és ígéretesnek tűnt. Coopernek azonban ez a megközelítés túl szűk látókörűnek és korlátozottnak tűnt.
A mérnök meg volt győződve arról, hogy a jövő a teljesen hordozható eszközöké, amelyeket bárhol és bármikor lehet használni, nem csak az autó utasterében. Az AT&T válaszul csak nevetett ezen: a Motorola a szemükben csak egy „bolha volt az elefánton” – egy apró cég, amely képtelen kihívást intézni a telekommunikációs góliáthoz.
Mekkorát tévedtek!
A mobiltelefon születése
1972 novemberében a Motorolánál mozgósítást hirdettek. Minden erőforrást az első hordozható telefon megalkotására csoportosítottak át. A feladat szinte lehetetlennek tűnt: az akkori autós kommunikációs rendszerek súlya körülbelül 36 kilogramm volt. Hogyan lehetne ezt a rengeteg elektronikát belesűríteni egy olyan eszközbe, amit az ember a kezében is elbír?
Cooper csapata megszállottként dolgozott. 1973 tavaszára el is készült a prototípus. A Motorola DynaTAC – így nevezték el a mérnökök alkotását – mai szemmel nézve egy igazi szörnyeteg volt. Nem volt éppen a legszebb látvány, de működött!
1973. április 3-ra sajtótájékoztatót hívtak össze a Hilton Midtown hotelbe. Cooper azonban úgy döntött, tart egy kis főpróbát kint az utcán – és felhívta fő riválisát a Bell Labsnél. Joel Engel reakciója minden szónál beszédesebb volt: teljes csend a vonal végén.
A diadal teljes volt. A média tele volt a kommunikációs forradalomról szóló szalagcímekkel. A sorozatgyártás azonban még messze volt – hosszú tíz évnyi fejlesztés és 100 millió dollárnyi befektetés várt még rájuk.
Hogy nézett ki az első „mobil”?
A sorozatgyártott Motorola DynaTAC 8000X 1983-ban látott napvilágot, miután megkapta a várva várt tanúsítványt az Egyesült Államok Szövetségi Távközlési Bizottságától. Rögtön kapott is néhány népi becenevet: „tégla”, „cipő”, Nagy-Britanniában pedig „yuppie-telefon”. Ez utóbbi különösen találó volt.
A készülék 3995 dollárba került. Nem csoda, hogy csak a nagyon tehetősek engedhették meg maguknak: sikeres fiatal brókerek, reklámszakemberek, sztárok. Összehasonlításképp: az USA-ban ekkoriban 6500 dollárért már egy új Ford Mustangot lehetett kapni.
A DynaTAC 8000X tekintélyt parancsoló külsővel bírt: kb. 25 centiméter hosszú volt (a vastag gumiantennát nem számítva), a súlya pedig majdnem egy kilogrammot nyomott. A burkolaton 12 számbillentyű és kilenc funkcióbillentyű sorakozott. Az apró monokróm kijelző csak a tárcsázott számot mutatta.
A memóriájába nem kevesebb mint 30 telefonszámot lehetett elmenteni – ami akkoriban luxusnak számított! A legnagyobb gondot azonban az akkumulátor jelentette. Fél óra beszélgetés után a telefon „megadta magát”. A feltámasztásához pedig több mint 10 órát kellett a töltőn lógnia.
Ennek ellenére a DynaTAC 8000X azonnal kultikus szimbólummá vált. Nemcsak a kommunikáció miatt hordták, hanem státuszszimbólumként is. Egy üzletember a 80-as években „téglával” a fülén egyértelmű üzenetet hordozott: sikeres, vagyonos ember áll előtted.
Egyéb modellek
A DynaTAC megnyitotta a zsilipeket. Az 1980-as évek közepére más cégek is beszálltak a hordozható telefonokért folyó versenybe. 1987-ben a Nokia bemutatta a Mobira Cityman 900-at, amit Finnországban csak „Gorbának” becéztek – Mihail Gorbacsov tiszteletére.
A szovjet elnök helsinki látogatása során személyesen próbálta ki a finn találmányt, közvetlenül Moszkvába, a Hírközlési Minisztériumba telefonálva.
A Samsung sem akart lemaradni – 1988-ban kiadták az SC-100-at, amely lényegében egy autós kommunikációs rendszer továbbfejlesztett és tömörített változata volt. A készülékből ugyanakkor alig kétezer darab fogyott. Az igazi áttörés 1992-ben következett be, amikor a Nokia piacra dobta az első tömeggyártott, digitális GSM-hálózatot támogató telefont, a 1011-es modellt.
Ettől a pillanattól kezdve a „mobilok” rohamos fejlődésnek indultak, egyre olcsóbbá váltak, és meghódították a világot.
A szovjet verzió
És mi van, ha már 16 évvel a híres manhattani hívás előtt tartott valaki hordozható telefont a kezében? Létezik egy sokat vitatott elmélet, miszerint az első ilyen készüléket egy szovjet mérnök, Leonyid Kuprijanovics alkotta meg. Ez 1957-ben történt, amikor Martin Cooper még épp csak elkezdte a karrierjét a Motorolánál.
A történetet rejtélyek övezik. Az elmélet szerint minden így kezdődött: 1953-ban végzett a legendás Bauman Műszaki Egyetemen egy fiatal rádiómérnök, Leonyid Kuprijanovics. Két évvel később a népszerű Szmena magazin már tehetséges feltalálóként írt róla, aki megalkotott egy alig kétkilós rádiót – ami akkoriban hatalmas áttörésnek számított.
Kuprijanovics azonban nem elégedett meg ennyivel. 1957-re elkészítette az LK-1 rádiótelefont, amely körülbelül 3 kilogrammot nyomott, és a beépített akkumulátornak köszönhetően akár 30 órán át is működött.
„A rádiótelefonok… használhatók gépjárműveken, repülőgépeken és hajókon. Az utasok közvetlenül a repülőről telefonálhatnak haza, a munkahelyükre, vagy foglalhatnak szállodai szobát. Hasznát vehetik a turisták, az építők, a vadászok és így tovább” – írta Kuprijanovics a „Junij Tyehnyik” (Ifjú Technikus) magazin júliusi számában megjelent cikkében.
Az LK-1 készülék bázisállomások elvén működött. Minden telefon saját hangfrekvenciát használt, és bázisállomásokon keresztül kapcsolódott a városi hálózathoz. Kuprijanovics számításai szerint néhány torony több ezer előfizető ellátását tudta volna biztosítani 20–30 kilométeres körzetben.
A nyilvános adatok szerint 1957-ben szerzői tanúsítványt kapott a „Rádiótelefon-kapcsolati hívó- és csatornakapcsoló berendezésre”. 1958-ra elkészítette a továbbfejlesztett modellt, amely már csak 500 grammot nyomott. Találmányáról beszámolt a „Junij Tyehnyik”, a „Nauka i Zsizny” (Tudomány és Élet) és a „Za Ruljom” (A Volán Mögött). Az olvasók kérdésekkel árasztották el a szerkesztőségeket a csodálatos szerkezettel kapcsolatban.
És mi történt ezután?
Aztán csend. A 60-as években megszűntek a Kuprijanovics rádiótelefonjairól szóló publikációk. De miért? Az egyik verzió szerint mindez a pártvezetés számára 1963-ban elindított elit autós rendszerrel, az „Altajjal” való rivalizálásnak tudható be. A másik feltételezés szerint az állam egyszerűen nem tekintette prioritásnak a tömeges mobilkommunikációt, és nem finanszírozta tovább a projektet. Az éppen a világűrt ostromló országban akkoriban akadtak ennél fontosabb feladatok is.
Mi történt magával a feltalálóval? A fiatal mérnöknek állítólag hirtelen lett egy luxus Volgája és egy presztízsértékű állása egy zárt kutatóintézetben. Meglehet, ez olyan ajánlat volt, amit nehéz lett volna visszautasítani.
Akárhogy is, az 1960-as évek második felében teljesen felhagyott a mobilkommunikációs fejlesztésekkel, és az orvostechnológia felé fordult. Új találmánya, az alvásirányításra szolgáló „Ritmoson” eredetileg egy forradalmi, alvás közbeni tanulást segítő rendszernek készült. Az ötletet azonban hamar elvetették: a tudósok attól tartottak, hogy az alvó agy túl könnyen manipulálhatóvá válik.
Ekkor a feltaláló átalakította a „Ritmosont” az álmatlanság elleni küzdelem eszközévé, sőt disszertációt is írt „Automatizált alvásirányító rendszer kutatása és fejlesztése” témában. Egyes források szerint a berendezéseit magas rangú szovjet tisztviselők is használták.
„Nem volt számára annyira fontos, hogy épp mit szerkeszt, a lényeg az volt, hogy valami újat alkosson” – emlékezett vissza Kuprijanovics lánya. Látva, hogy a rádiótelefont nem vezetik be, más projektek felé fordult.
Ha hiszünk ennek a verziónak, a szovjet fejlesztés másfél évtizeddel megelőzte az amerikait. De akkor miért csak a Motorolától szerzett tudomást a világ a mobiltelefonokról? És ami a legfontosabb: hogyan válasszuk külön a történelmi valóságot a szép szovjet legendáktól?
A jelen
Fél évszázaddal a vitatott manhattani hívás után a mobiltelefonok elképesztő utat jártak be. A félórás üzemidejű, egykilós „tégláktól” eljutottunk a vékony okostelefonokig, amelyek elférnek a zsebben és egész nap bírják. A mai készülékek egyszerre telefonok, számítógépek, fényképezőgépek és szórakoztató központok – ilyesmit még az 1970-es évek legmerészebb jövőkutatói sem tudtak volna elképzelni.
