A kozmosz ezen a hatalmas, felfoghatatlanul óriási színpadán a Voyager ikerszondák olyanok, mint két végtelenül apró, az ürességen át száguldó porszem. Sőt, talán még a porszem-hasonlat sem a legjobb, hiszen azok is túl nagynak tűnnek az Univerzumnak ahhoz a szeletéhez képest is, amit ismerünk.
A 70-es évek végén felbocsátott úttörők már rég búcsút intettek az általunk ismert bolygóknak, és tartanak az ismeretlen felé. A Voyagerek tudományos küldetése eredetileg az óriásbolygók, a Jupiter és a Szaturnusz vizsgálatára irányult. Bár az Uránusz és a Neptunusz is felmerült lehetséges célpontként a csapatban, hivatalosan nem voltak részei az expedíciónak. A négy külső bolygó rendkívül szerencsés együttállása azonban lehetővé tette azokat a gravitációs hintamanővereket, amelyek módosították a szondák pályáját. A Voyagerek már rég teljesítették ezt a feladatot.
A Voyager-1, amely a kettő közül messzebb jár, már több milliárd kilométerre van a heliopauzától – attól a határtól, ahol a Nap befolyása elgyengül, és kezdetét veszi a zord csillagközi tér.
Éppen ott, az ürességben észlelt a Voyager-1 egy gyenge, állandó, plazmahullámokból eredő „morajlást”. Ez azt bizonyítja, hogy a szonda még mindig működik egy olyan idegen és csendes közegben, ahol a Nap viharos ereje már csak távoli visszhangnak tűnik.
Egyrészt, egymilliárd év múlva ezek az eszközök elképzelhetetlenül messze járnak majd szülőbolygójuktól. Olyan távol, hogy a hely, ahonnan indultak, csupán egyetlen pixelnek – vagy még annál is kisebbnek – látszik majd. De vajon bírják-e majd az akkumulátorok?
A Voyagereket rádióizotópos termoelektromos generátorokkal (RTG) szerelték fel. Ezekben nagyjából 2025-ig volt elég energia a minimális program működtetéséhez. A repüléshez azonban a Voyagereknek nincs szükségük energiára: mindaddig folytatják útjukat, amíg valamely égitest vonzáskörzetébe nem kerülnek. A gond csak az, hogy mi már nem kapunk tőlük adatokat. A tudósok ugyanakkor úgy vélik, hogy a tervezett élettartamuk akár még 20 évvel is kitolódhat. Az űrben ugyanis alig van olyan tényező, ami károsítaná az áramforrást, így az sokkal tovább bírhatja.
Valószínűleg a Voyagerek nemcsak az alkotóikat élik majd túl, hanem jó eséllyel magát a bolygót is, ahonnan útnak indultak.
Másfelől viszont még ekkor is a Tejútrendszer határain belül lesznek. A galaxisok ugyanis olyan irdatlanul nagyok, hogy még a szondák lenyűgöző sebessége mellett is az egymilliárd év csupán egy apró töredéknek számít galaktikus léptékben. Ennyi idő alatt a szondák még egy másik csillagrendszert sem érnek el, továbbra is a csillagközi térben bolyonganak majd.
A Voyagerek már eddig is rengeteg felbecsülhetetlen értékű tudományos felfedezést tettek, és folyamatosan küldik az újabb adatokat. Mára mindkét szonda elhagyta a helioszférát, és az Oort-felhő felé tartanak, ahol a Naprendszer keletkezéséből visszamaradt anyagok találhatók. Bár az energiatakarékosság miatt a legtöbb műszerüket már lekapcsolták, a kutatók remélik, hogy néhányszor még sikerül kapcsolatba lépni velük, és értékes adatokat fogadhatnak.
A szondáknak van még egy érdekes küldetésük, amely elméletileg akár sikerrel is járhat. Mindkettőn utazik egy úgynevezett Aranylemez. Ez egy aranyozott, információkat hordozó korong – hangokkal és képekkel –, amelyet egy alumíniumtok véd. Az elmélet szerint ez egyszer eljuthat egy földönkívüli civilizációhoz, bizonyítva számukra, hogy létezik értelmes élet a kozmoszban.
