Nem nagyon emlékszem Giovagnoli Spartacusára, mert több mint húsz éve olvastam a könyvet, de úgy rémlik, hogy ezt először az olasz szerző említette. Azóta pedig ez egy népszerű filmes közhellyé vált.
De hogyan is volt ez valójában? Megengedték-e a gladiátoroknak, hogy legalább néha rabszolganőkkel töltsék az éjszakát?
Nos, először is, a gladiátorok igen különös helyet foglaltak el a római rabszolgatartó társadalomban, és státuszuk jelentősen eltért a többi „beszélő szerszám” helyzetétől. A legsikeresebbek közülük jó néhány kiváltsággal rendelkeztek, szabadon járhattak a városban, és szabadon hajszolhatták az élvezeteket.
Másodszor, a római polgároknak (kviriteknek) sajátos elképzeléseik voltak a testi intimitásról, amelyek merőben eltértek a manapság népszerű zsidó-keresztény elveken nevelkedett felfogástól. Egy konkrét példa ezekre a különbségekre: Caesarról azt tartották, hogy ő „minden nő férfija és minden férfi nője”. Azonban nem azt ítélték el, amit mi tennénk; a római felfogás szerint az volt szégyenletes, hogy az első esetben hiányzott belőle az önfegyelem, a második esetben pedig ő volt az alárendelt (passzív) fél. Ezért egy magas rangú római a gladiátorral való kapcsolatot saját természetes fölényének és a gladiátor szolgalelkűségének demonstrációjaként értelmezte volna.
Most pedig térjünk közelebb a témához. A gladiátorok és mindenféle művészek (színészek, táncosok) rabszolgák voltak, azaz a legalacsonyabbak legalacsonyabbjai. Automatikusan az „infamia” (becstelenség) sújtotta őket, amely állapotban még egy teljes jogú polgár is elveszítette jogainak nagy részét. Az ilyen embereknek nem volt veszítenivalójuk, és a testük áruba bocsátása számukra megszokott dolognak számított.
Elvárták tőlük, hogy feltétel nélkül lefeküdjenek azzal, akivel és amikor a gazdájuk parancsolta. Ennek eredményeként még a szabad művészek és azok számára is, akik önként álltak gladiátornak, a „sóvárgók” vágyainak kielégítése hivatali kötelességeik részét képezte. Sok tulajdonos, minden bizonnyal, bérbe adhatta „tulajdonát” (azaz rabszolgáit) bordélyházaknak. Legalábbis tudjuk, hogy rabszolgák eladásakor az előző tulajdonos kiköthette a szerződésben, hogy nem kényszeríthetik őket testük áruba bocsátására. Ez pedig azt jelenti, hogy az ellenkezője nagyon is elterjedt gyakorlat volt.
A rómaiak úgy bántak a rabszolgáikkal, mint a háziállatokkal. Így teljességgel elképzelhető volt az a helyzet, hogy egy gladiátort „összepárosítottak” egy rabszolganővel, hogy erős és egészséges utódot nemzzenek. És ez még nem minden, hiszen a gazda bármelyik nemű rabszolgáját felhasználhatta saját kielégülésére, ahogyan csak kedve tartotta.
Ennek ellenére a gladiátorjátékok valóságos show-műsorok voltak, és a harcosok fizikai vonzereje fontos részét képezte ennek – a gladiátorok verejtékét még afrodiziákumként is árulták. Ezért a legjobb gladiátoroknak számos szabad női rajongójuk akadt, és előfordulhatott, hogy rá se hederítettek a rabszolganőkre. Némelyiküket valóban „kölcsönadták” az Örök Város előkelő hölgyeinek.
Juvenalis szatírát írt egy előkelő nőről, aki elhagyta családját és fényűző életmódját, hogy egy gladiátorral lehessen. Polübiosz pedig egy felszabadított gladiátorról mesélt, akit sebhelyek borítottak, félszemű volt, elvesztette füle egy részét és több ujját is. Ennek ellenére a nők a lábai előtt hevertek, mert hős volt.
A kevésbé neves harcosok is elegendő figyelmet és szabadságot kaptak. Ha nem elítélt bűnözők voltak, akik büntetésből küzdöttek, akkor akár a gladiátoriskolán belül is választhattak maguknak kedvest. A római jog szerint nem számítottak házasnak, de egy társ és a gyermekek jelenléte lehetővé tette a gazdának, hogy sakkban tartsa a „beszélő szerszámát”.
Szóval, igen, a gladiátorok néha valóban szórakoztak rabszolganőkkel. De sokkal gyakrabban váltak szabad nők a rajongóikká, hiszen az ő szemükben ezek a harcosok igazi sztárok voltak.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
